Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

Ez a pillantás más volt, kifürkészhetetlen. Nem tudta megállapítani, hogy a rab mit néz. Hátrafordult. Egész testében összerándult. Mögöttük a vajszínű kocsi motorházborítója csillogott a napfényben. A kocsi külföldi rendszámot viselt.

Azonnal cselekedni kell. Valamilyen gondosan előkészített, kidolgozott merényletről van szó. Szöktetésről. Gyöngyözni kezdett a homloka: ebben a kritikus helyzetben egyedül kell döntenie. Azonnal. Beidegzett mozdulattal megbillentette a géppisztolyt. A csőtorkolat a rab homlokára irányult. A hosszanti tárban lévő harminckét nyolc-milliméteres lövedék biztonságot jelentett, ám ezzel a kérdést aligha oldhatja meg. Nem egy szétlőtt fejű hullát kell leadniok. Egyébként is, a géppisztolyt a kocsi belső terében nem használhatja. Az acélborítású lövedék átütheti a vezetőfülke bádogfalát, a vezetőt vagy kísérőtársát sebesítené meg.

A tusanyakat markoló tenyere nedves lett. Nem mert zsebkendője után nyúlni, hogy izzadó kezét megtörölje. Fejét lassan mozdítva a mögöttük lévő kocsi fele sandított. Egy nő vezette. Gesztenyeszínű, rövidrevágott haja volt. Nyugodtan, könnyedén vezetett. Kesztyűs keze lazán mozgott a kormányon. Mellette egy férfi ült, kékesen csillogó fehér műanyag ingben, lazított nyakkendővel. Beszélgettek. A nő az utat figyelte, de úgy tett, mintha nem érdekelné az előttük szaladó kis teherkocsi. De az őrt nem lehetett félrevezetni. Ezek az én emberemért vannak itt. Lehetnek többen is. Valahol útközben várnak.

Újra a rabot figyelte. Észrevette, hogy alig érzékelhetően előredült ültében és kissé jobbra hajolt. Tartásában feszültség volt, de a pillantása most sem árult el semmit. A szeme sem.

Az őr nyugtalanul újra hátrafelé nézett. A férfi, hol az előttük haladó kocsira pillantva, hol útitársnőjére, valamit élénken magyarázott. A vezetőnő az utat nézte, belemarkolva a kormányba, fokozta a sebességet. Kissé balra, oldalt billentette a kocsit, mint aki az előzés lehetőségét latolgatja, de nem jelzett. Az őr tudta, hogy ez félrevezetés. Taktikát változtatott. Úgy tett, mintha mivel sem törődve kifelé bámulna, de közben szemmel kísérte a rabot. Szerette volna, ha valamilyen jelfélét ad, hogy neki oka legyen a leghatározottabb közbelépésre.

A rab nem változtatott tartásán. Már azt sem lehetett tudni, hogy egyáltalán nézi-e a vajszínű kocsit. Az őr szeretett volna valamilyen beugrató kérdést feltenni, de semmi nem jutott eszébe, csak a vizelés. Nagyon szorította duzzadt hólyagja. Fájt a háta is.

Karórájára pillantott. Tizenegy óra huszonkét perc. Valamivel nyolc előtt indultak, s neki vizelnie kell. Ha megállnának, mit csinálnának a másik gépkocsi utasai? Ők is megállnának? Azzal elárulnák magukat. Indoka lenne, hogy azonnal igazoltassa őket.

Halántéka fölött szorító nyomást érzett. Túlságosan hosszú ideig kellett feszülten figyelnie. És túl sokat gondolkozott. Legutóbb egy politikai továbbképző tanfolyamon érzett hasonló hasogató fejfájdalmat, amikor órákon keresztül kellett jegyezni az előadó monoton szavait. Nem szerette az iskolát. Hamar- elfáradt. Otthon érezte igazán jól magát, otthon, a faluban, meg a havasalji esztenákon, a végtelen ég alatt. Már maga sem tudta, hogy a kötelező katonai szolgálat után hogy cserélte fel az egyik egyenruhát a másikra. Gondolta, könnyebb élete lesz. Lett? Ördögöt.

Újra a rabra pillantott, és elöntötte a nyugtalanság. Az, eddig a térde alatt összekulcsolt kezével most az állát támasztotta. Amíg ő hazakalandozott, helyzetváltoztatás közben, üzenetet is küldhetett. Hallotta, hogy a raboknak, akár a süketnémáknak, rejtett jelbeszédük van. Világos, hogy átverték.

Hátrafordult. A férfi a műszerfalon kalandozó pillantással, szórakozottan cigarettázott. A nő arcán tűnődés. Hallgattak.

Az őrt friss izzadság lepte el. Már a mellén is nedvességet érzett. Pillanatokon belül be35