Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
következik - gondolta. Óvatosan kioldotta a záródugattyú biztosítékát, sorozatlövésre kapcsolt. Most már csak egy enyhe nyomásra van szükség a ravaszon. A fegyvert félarasszal előbb mozdította, hogy félkörösen is tüzelni tudjon. A mögöttük haladó kocsira is. Az előírásosan nyitott bőr tártartóból kissé jobban kihúzta a póttárat, hogy pillanat alatt, a sokszor megismételt mozdulat beidegzettségével azonnal váltani tudjon. Egy kicsit mintha jobban érezte volna magát. Ekkor nézett rá - kissé tűnődve, lehet, hogy kérdőn - a rab. Az őrnek úgy tűnt, hogy elmosolyodott. Egyszerű, apró, futómosoly volt, mint amikor egy távoli utcai lámpa fénye átsuhan egy mozgó tárgy felületén. Nem volt ebben a mosolyban az égvilágon semmi. Semmi nyugtalanító, semmi feloldó. Egyszenl mosoly volt, a szájszögletek apró ráncvetése, a felső ajak leheletnyi, függőleges elmozdulása, s talán egy apróka lobbanás a szemben. De lehet, hogy mindezt csak ő, az őr képzelte. Nagyot mozdult, megreccsent alatta a pad. Csizmája talpvédő szegei éles vonalakat karcoltak a kocsi keményfa padozatába, ahogy egyik lábát előrecsúsztatta. A géppisztoly, lőhelyzetben, oldalához tapadt, jobb kezet a tusanyakat, bal keze az alulról rögzített tárat markolta. Készen állt. Lassan teltek a másodpercek. És nem történt semmi. Semmi. A gépkocsik motorjai doromboltak, a levegő süvített, a nap már függőleges irányból sütött be a kocsiba, valahol távol délre harangoztak. A rabra nézett. Nem, nem mosolygott. Vagy ha igen, befele, önmagának. Ült, közömbösen, nézett, különösebb érdeklődés nélkül. Időnként behunyta a szemét. Mikor délután, fél öt tájt, a háromszáz kilométeres út után, az őr elgémberedett tagokkal lekászálódott a kocsiról, a börtön harmadik, legbelső udvarán, a falak, rácsok, szögesdrótok, őrtornyok megszokott biztonságában, azt kérdezte kísérő társától: - A mosolyról mit is ír a szabályzat? - Az hökkent arccal nézett rá, mire ő sietve elfordult. A rabot akkor kísérték el egy elkülönített épület felé. Kissé görnyedt tartással ment, cammogó léptekkel, bal kezében himbálva a zsákját. Az őr csak a tarkóját látta, az arcát nem, de biztos volt benne, hogy most is mosolyog, s végleg nem értett semmit az egészből, csak érezete: ezen az úton valami, valami történt. 1967/1994 36
