Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
Rövid habozás után visszacsúsztatta zsebébe a csomagot. Érezte, világosan érzete, mintha már utána lenne, hogy ez az ember nem venné el, nem fogadná el tőle a cigarettát, s talán meg is vetné a kéretlen alamizsnáskodásért. Villámlobbanásként valamiféle felismerés tudatosult benne: ez az ember azért hallgat, azért nem pillant fel, azért nem követ el semmilyen, még elnézhető szabálytalanságot sem, mert ebben az önfegyelemben van az ereje. Ez az ember megtörtségében is erős. Lám, vizelni sem akar, noha joga lenne jelenteni szükségletét. Akkor a kocsinak valamilyen elhagyott helyen meg kell állnia, ők ketten közreveszik, lövésre kész tartással elkísérik egy fa vagy bokor közelébe, mintegy két méterre a tereptárgytól megállnak, onnan ellenőrzik, amíg a dolgát végzi. Gondosan figyelni kell, ha székel. Lehet, hogy a törlőpapíron, amit ugyan tőlük kap, üzenetet akar küldeni. Soha nem lehet tudni. Éberség, éberség - kelepeit a fülében. A papírt gondosan meg kell vizsgálni, mind felhasználás előtt, mind használat után. A kocsi lassított. Falun mentek át. Az úton kecskék, szamaras kordék, öreg ember ócska kerékpárt tolt. A poros utcán nem sokan lézengtek, néhány játszó gyerek. Ördög vigye, nagyon rájött a vizelhetnék, ha kijutnak a házak közül, kopogtatnia kell. Ekkor vette észre az autót. Mögöttük jött, néhány méternyi távolságra, miként ők is, csökkentett sebességgel. Pillanat alatt elvesztette biztonságát. Nyugtalanul pillantgatott hátrafelé. Szeretett volna inteni az autónak, hogy kerüljék el. Viszont az országút mindenkié, s a vajszínű gépkocsiban ülőknek nem kötelező tudniok, hogy az előttük haladó, méregzöld, alacsony, ponyvás terepjáróban rabot szállítanak. Tulajdonképpen nem is kell tudniok, nem tartozik rájuk. Türelem, türelem - csitítgatta saját magát. Kiértek a helységből. Abban reménykedett, hogy a mögöttük jövő kocsi megelőzi őket, esetleg elkanyarodik. Mintha kocsijuk vezetője is megérzett volna valamit. Gyorsított, szabálytalanul már nyolcvan fölött szaladtak. A másik kocsi lemaradt. Az őr elégedetten felsóhajtott. Szinte jó kedve kerekedett. Lám, megoldódott magától. Elhatározta, hogy megszólítja a rabot. Még jókora út áll előttük, egyet-egyet szólva jobban elütik az időt. Egész testtel szembefordult a kocsi mélyével. A rab ugyanúgy kuporgott, mint eddig, csak mintha a szemét jobban kinyitotta volna. Tulajdonképpen szemhéja éppúgy félig szemére hullt, mint eddig, de az őr határozottan érezte, hogy most néz. Nem őt nézi, elnéz mellette, kinéz az országúira. Ez felkészületlenül érte. Rászóljon? Mit mondjon? Hogy ne nézzen? Tartása változatlanul előírásszerű, a szabályzat pedig nem ír arról, hogy a szemet be kell hunyni. A nyitott szem - lát. Érezte, hogy minden megjegyzése ostoba akadékoskodás lenne. Talán rá kellene tennie a bilincset? Igen ám, de az az ember biztosan ismeri a szabályzatot, a tiltások mellett, hiszen ilyenek is vannak, a jogait is. Engedelmesen megbilincseltetné magát, s mikor megérkeznek, jelentené, hogy indokolatlanul szigorított-eljárást alkalmazót«. Ő ugyan hivatkozhatna biztonsági okokra, de a parancsnokhoz kihallgatásra kellene mennie, nyilatkozatot kellene adnia, jegyzőkönyvet készítenének. Akkor az is kiderülne, hogy szabálytalanul jártak el, mikor külön ültek őrtársával. Nem, nem. A megvasalás igen rossz gondolat volt. Mi az, pánikban esett? Viszont a rab figyelt. Mintha felcsillannának a szemei is. Gondolatolvasó, vagy csak ő úgy képzeli. Feszülten fürkészte a rabot. Az is nézett, merev, egy pontra szegezett pillantással. Az őrt pontosan ez a mozdulatlan, feszült pillantás lepte meg. Jól ismerte a cellából hosszabb benntartás után kilépők nyugtalan hunyorgását. A sajátos nézést, amikoris szinte felitták szemükkel az eléjük kerülő tárgyakat, embereket. Ismerte a fejtartást is, a hátravágott fejet, a napi tízperces sétákon, amikor körbe-karikába róva a magas falú szűk sétáló udvarokat, a rabok a felhők futását, a madarak röptét, az eget nézték. 34
