Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
A következtetést véste az agyába: aki rab - az ellenség. Néha, az őrködés unalmas óráin, amikor csizmájára húzott posztópapuccsal a folyosón, a cellák közt lopakodott, az is eszébe jutott, hogy a rab is ember. Igen ám, de az emberek sokfélék, van köztük jó és rossz, utóbbiak okozzák a bajt. Ő vajon jó ember? A rab megmodzult. Első ízben, amióta úton vannak. De fejét nem emelte föl. Elzsibbadt lábai tartását változtatta meg, majd újra mozdulatlanságba merevedett. Mégis meg kellene szólítanom, gondolta az őr. Ő is, társai is, ritkán, titokban beszélgettek a rabokkal. Amikor senki nem volt a közelben, őrtársuk sem. A szabálysértésekből csúnya ügyeket csináltak. Az ő személyi lapja tiszta. Négy év alatt egyetlen esetben büntették meg, késésért. Az sem az ő hibája volt, idejébe elindult hazulról, de a közlekedés. Nem tekintették mentő körülménynek. Jó érzés volt arra gondolnia, hogy megbízható, fegyelmezett beosztottnak tartják. A politikai tiszt, egy munkakiértékelésen, meg is mondta. A rabra nézett: ez megbízhatatlan. De vajon kicsoda? A tél elején, egy fagyos decemberi reggelen vitték el valahová kihallgatásra. Jól emlékszik, mert látta a fekete luxuskocsit a külső börtönudvaron. Szép kocsi volt, ezért nem felejtette el. Három civilruhás jött érte, ami azt jelentette, hogy nem akármilyen ember. Fontos? Veszélyes? Nyilván politikai, tehát mindkettő, bár az új büntetőtörvény politikai bűncselekményt nem ismer, így politikai elítéltet sem. Furcsa, de ez nem az ő dolga. Az ő dolga nem az okoskodás, hanem az engedelmesség. Az egyik, a kocsiülésből visszaszólt: - Majd érte jönnek, pár nap múlva telefonálunk. - Ez a „pár nap múlva” teljes élességgel most jutott eszébe. Pár nap? Próbált fejben utánaszámolni. Több mint négy hónap telt el azóta, de lehet, hogy öt. Most már igazán szerette volna megszólítani a rabot. Egy pillanatig valamilyen homályos, megfoghatatlan érzés támadt benne. A rokonszenvé? Nem, inkább a kíváncsiság: ki lehet ez az ember? Mit csinált? Most hol volt? A nevét sem tudta. A nagyalakú borítékot átzsinegelve, lepecsételve kapták. Mindketten aláírtak érte. Egyetlen feladatuk volt: leszállítani és átadni a rabot. Hirtelen maga előtt látta a borítékot. A borítékon a számot: 246. Ez a véle szemben gubbasztó ember már csak egy szám. Egy puszta szám, nem több. De hátha valahol ő sem több? Egy négy vagy öttagú számjegy? Személytelenül, jellegtelenül, beírva tintával, tintaceruzával, vagy éppenséggel kitörölhető grafittal egy névjegyzékbe, melyet vasszekrényben őriznek, gondosan elzárva. Mikor szokták a listákat elővenni? Elkedvetlenedett és nyugtalan lett. A töprengés általában felzaklatta. Ha a rab egy szám, és ő is egy szám, akkor mi a különbség közöttük? Vizsgálgatta a rabot. Hosszantin csíkozott nadrágja és zekéje kopott volt és gyűrött. Térde fölött, ahol étkezéskor, asztalként az alumínium csajkát tartotta, elzsírosodott, kifényesedett. Zsebek a ruhán nem voltak, a gombokat színes pántlikák helyettesítették. A mha lenne köztük a különbség? A maga szabályos, tiszta egyenruhájára nézett. Vagy az a különbség, hogy ő, ha szolgálata letelt, elmehetett moziba, a kocsmába egy üveg sörre, szabadnapjain halászni? Emez meg benn ül egy cellában, öt, kékesbe játszó némafehér sík között. Ül, sétál és vár. Mit vár? Hogy teljenek az órák, napok, hetek, évek? Hogy elteljen az élet? Ő általában előléptetést vár, fizetésemelést. Fontos különbség, de lényegese igazán, ha ő is csak egy szám? Kedvetlensége csendes dühbe váltott át. Miközben jobb kezével a csőre töltött géppisztoly agyát markolva egy gyűrött csomag cigarettát halászott elő zubbonya jobb felső zsebéből. Rágyújtott. Egy pillanatig habozott. Ilyenkor, mintha véletlenül kicsúszott volna, a rab elé szoktak ejteni egy-két cigarettát. Ha felveszi és vissza akarja adni, legyintenek: - Tartsa csak meg, s szívja el maga. Ez is valahogy a mesterség íratlan szabályai közé tartozik. 33
