Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
VERESS DANIEL A mosoly A kis, féltonnás kocsi mélyén kuporgott, a padlón, hátát a vezetőfülke falának vetve, álla alá húzott térdekkel, szemben az őrrel. A sok ellenőrzésben elrongyolódott, piszkosbama zsákocskája mellette hevert, s lomha himbálózással követte az autó mozgását. A felületes, durva borotválás nyomait viselő arc nem árult el semmit. Néma volt, közönyös, de nem a magára parancsolt önfegyelem feszült közönyével, amit megjátszani lehet. Olyan ember arca, akit már nem lep meg semmi, mert túl van a jón és a rosszon. A vér nem lőtt ki a napot régen látott fakó, sárgásba játszó bőr felszínére. Szemhéját félig lehunyta, lehet, hogy szendereg, lehet, hogy gondolkodik. Jelen van és még sincsen jelen. Nem lehet tudni, nézi-e az őrt. Mintha észre sem venné. Pedig az ott ült átellenben, oldalt, egy kis padkán, feje fölött a hurkásan feltekert kocsiponyvával. Géppisztolya térdén hevert, lazán, a vállra akasztott széles szíjon függve. Az őr unatkozott. Harmadik órája tartott a néma utazás. Merészebb társa beült a vezető és kisegítője mellé. A motor tompa moraja elnyomta hangjukat, de fejmozgásuk elárulta, hogy indulás óta beszélgetnek. Tudta, amit bajtársa tesz, szabálytalan. Neki is itt kellene ülnie hátul, szemben véle, átellenben a moccanatlan gubbasztó rabbal. Végetnemérő bonyodalmak származnak, ha a rab szökni akar. A legkevesebb, hogy az egyenruhát mindkettőjükkel letétetik. A gondolat felzaklatta. Szólnia kellene a másiknak. Útközben ellenőrizhetik. Jövet is megnézték papírjaikat a különleges alakulat emberei. A felelősséget persze a másik viseli. Ő a rangidős. Ezért is helytelen volt, hogy előre ült. Hiszen a rab, hajói nekilendül, akár ki is lökheti őt a kocsiból. Az altiszti iskola szemléltető ábrái jutottak eszébe. Meg az állandó figyelmeztetés: a rabban nem szabad bízni, amikor a legártatlanabbul viselkedik, akkor a legveszélyesebb. Lehet, hogy ez is forral valamit, azért ilyen hallgatag. Lám, föl se pillant. Nem nézi a mögöttük futó országutat, a fejük fölött összehajtó gesztenyesorokat. Vagy annyira fegyelmezett? A szabályzat előírása egyértelmű: „Gépjárművön az elítéltnek lehajtott fejjel kell ülnie. Tilos test- vagy kézmozdulatokkal jeleket adnia, tilos táplálkozni, beszélgetni, fölállni. Mindez szökési kísérletnek minősül és azonnal fegyverhasználatot von maga után.” Betéve tudta a szöveget. Kötelessége volt minden egyes rabnak, minden egyes esetben elismételni. Bármi is történne, az elítélt - ha életben marad - nem hivatkozhat arra, hogy az előírásokat nem ismerte. Mondatfoszlányokat, nevetést dobott hátra a szél. Jó azoknak, gondolta az őr. Észre sem veszik, hogy telik az idő. Ő meg itt kuksol és hallgat. Szeretett volna beszélni. De kivel beszéljen? A rabbal? Megszólíthatta volna, noha tilos, de itt csak ketten vannak, mégha egy egész világ választja is el őket. Eltűnődött. Nem az ítélet, nem a rácsok, a három biztonsági zárral megerősített vasalt ajtók, persze ez is. Az benn, ő kint. De tulajdonképpen a helyzetüket meghatározó világnézetük választja el őket. Hogy mi az a világnézet, nem értette, noha sokszor hallotta, állhatatosan magyarázták. 32
