Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
le, s a rendezvénnyel egy időben ugyanott nyílt meg az „Édes anyanyelvűnk toronyőre” kiállítás, a „toronyőr” fiának, Lőrincze Péternek ünnepi szavaival. Folytassam még? Aranyt idézem inkább, aki Petőfi szellemének bűvkörében élt, évekkel a lánglelkű költő halála után is: Gyakran, ha az ég behunyta már szemét, Gyakran érzem lobogni szellemét. Szobámba leng az a nyílt ablakon, Meg-megsimítja forró homlokom. Hallom suhogni könnyű lépteit És önfeledve ajkam szól: te itt?... S döbbenve ismerek fel rajzomon Egy-egy vonást, mit szellemujja von. (Emlékezés Petőfire) Vagyis: Lőrincze elment, de megragadó egyéniségével, amelyet őrzünk emlékezetünkben, hatásával, amely alól teljesen, ha akarnánk, sem tudnánk magunkat kivonni, itt maradt közöttünk. És természetesen velünk, közöttünk maradt műveivel, legfőképpen ezzel a legutolsóval, a Megnő! az ember szíve cíművel, amely alig egy évvel első megjelenése után immár második kiadásban került az olvasók, a magyar nyelv barátai, tisztelői elé. (Az új kiadás egyébként, noha nem visel „átdolgozott”, „bővített” vagy egyéb címkét, egy-két ponton több, gazdagabb az elsőnél. Képanyaga egyoldalnyit nőtt, s Pomogáts Béla bevezető-köszöntő szavai is bővültek néhány sorral. Sajnos, éppen annak közlésével, hogy nem sokkal az első kiadás megjelenése után a szerző örökre eltávozott körünkből.) Iménti szavaimból mindjárt azt is láthatja a kedves olvasó, hogy Lőrincze Lajos még megérte e számára oly kedves könyvnek a megjelenését, legalábbis az első kiadásét. Nagyon szerette ezt a könyvét - amikor még csak a fejében volt könyv, nem a valóságban -, éveken át melengette, dédelgette kiadásának tervét. Barátja s harcostársa, Kovalovszky Miklós így ír erről: „Mintha sürgető késztetést érzett volna, a nyolcvanas évek végén, egyre jobban kezdte foglalkoztatni Lőrinczét a visszapillantó összegzés gondolata. A szándék tervvé is bontakozott, de szünetlen, torlódó tevékenysége közepette, nyugalom és idő híján csak arra adódott lehetősége, hogy mintegy előkészületül, összegyűjtse olyan régebbi írásait, megnyilatkozásait, melyek fölidézik életútját, szellemi fejlődését, s összegezik pályafutásának, tevékenységének eredményeit és tapasztalatait. Lelkes becsvággyal válogatta össze a könyv anyagát, mérlegelve és megvitatva az egyes részletek kiválasztását, csoportosítását.” (Magyar Nyelvőr 1994. 1:7.) Dédelgette, melengette a tervet, sokat és szeretettel beszélt róla, de aztán jött a súlyos betegség, s ágynak döntötte. Amikor Lőrincze kórházba került, s látszott, hogy nem múló bajról van szó, bizony, nemigen remélhettük, hogy a könyv mégis megszületik, s ráadásul úgy, hogy szerzője még kezébe veheti, szeretettel végigsimíthatja s néhány példányát még dedikálhatja is. Hogy így történt, az legfőképpen Balogh Ferencné, Kolczonay Katalin és Raffai István érdeme. Az ő fáradtságot nem ismerő, áldozatos munkájuknak köszönhető, hogy végül is ez a varázslatos kötet elkészült - ha talán nem is pontosan úgy, ahogy hőse és ihletője megálmodta -, s hogy már a második kiadás is napvilágot látott. Magáról a könyvről, annak tartalmáról ezek után csak néhány szót! Ez a kötet, úgy, ahogy van, egy lebilincselő életrajz. Valójában cikkgyűjtemény. Nagyobbrészt Lőrincze saját írásai szülőföldjéről, a Cinca-parti Athénról, ahogy egy helyütt, félig tréfásan, Szentgált nevezi; azután a pápai kollégiumról, a nyelvművelés hétköznapjairól és ünnepeiről, a nagyszerű mesterekről és barátokról: Kodályról, Illyésről, Aprilyról stb.; kisebb részben pedig avatott tollú szerzőknek - Hegyi Bélának, Illés Lajosnak, Kő Andrásnak, Nádor Tamásnak stb. - vele készített interjúi, beszélgetései. Ez a csöppet sem hivalkodó külsejű, de mégis szép, ízléses könyv egyrészt egy teljes emberéletet fog át, a bölcsőtől majdnem a koporsóig - mily fájó ezt még leírni is! -, másrészt nem kevesebb, mint hat szerzői évtizedet ölel fel. Található benne cikk, nem is egy, 1933-ból (szerzője Lőrincze Lajos VI. osztályos tanuló!), és itt olvasható Kórházi jegyzetek, gondolatok című két írása is, amelyet az Anyanyelvápolók Szövetségének folyóirata, az Édes Anyanyelvűnk közölt 1992. évi 2. és 3. számában. Most, utólag elárulhatom, én biztattam, én beszéltem rá ezeknek a kedves, elbűvölő miniesszéknek a megírására; még a címét is együtt adtuk e sajnos, igen hamar megszakadó sorozatnak. Azt hiszem, én legalább úgy örültem, mint ő, amikor 1993 őszén, a Megnöl az ember szíve első kiadásának (tudomásom szerint) első méltatója, Illés Jenő többek között ezt írta: „A könyv zárófejezetében megindító olvasni Kórházi jegyzetek, gondolatok című írását. Tanúsítja, hogy a szellem akkor is működik, ha a test erőtlen.” (Vasárnapi Hírek 1993. szeptember 5.) 154
