Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

szovjetekhez. Felfoghatatlan, elvtársak; a románokat a szovjet cigányoknak nézik. Tolvaj cigányoknak! Moszkvában szovjet diplomaták társaságában kocsikáztam, mesélte Dumitru Popescu (Dumnezeu). Egyszer mit látok? Vándor cigányok pihengetnek az út szélén. Képzeljék el, szutykos kancigányok, halszagú cigánynék, taknyukat eddegélő purdék, kehes mokány lovak, kóberes szekerecskék, senyvedő tüzek, gőzölgő bográcsok, vizeletfoltok, ürülékcsomók, és a szovjet belügyisek, tanult emberek, szólnak a sofőrnek, álljon meg, majd bejelentik: Ilyenek vagytok ti! A román és a roma megnevezés egy és ugyanaz. Azt hittem, megpukkadok a méregtől, közölte higgadtan a két méter körüli Dumitru. Popescu. (Nevetés a teremben. Azután együttérző taps.) Jani Puskin Cigányokba vágyott. Ó, ha most rögtön beleolvashatna! (Az író idéz helyette.) Zsivajgó cigányraj haladt / A beszarábi síkon át. / Vízparton, rongysátrak alatt / Aludták át az éjszakát. / A zöld mezőn szabad a szó: / Ki könnyen él, az álma jó. / A rozzant kordéhoz közel, / Mit ponyva csak félig fed el, / Lobog a tűz. Ez kell nekik. / Békén legelnek lovaik, / Mögöttük meg se kötve már / Hancurozik egy medvepár. / Békés cigány munkás zajára / A sík világ életre kel: / Üllő sikolt pörölycsapásra, / Purdé rikolt, nő énekel. (Hegedűs Géza fordítása.) Janit makacsul foglalkoztatta: Dumitru Popescu, „a párt kedvence” ezt a „csendéletet” a zseniális Puskintól kölcsönözte. Széles, értelmesnek ható arcán ott vibrált a gátlástalan rafináltság. Vijoli (ejtsd: Vizsoli) pénzügyminiszter (idős, sovány, hivatalnokiasan csapott vállú férfiú) „átvitorlázott” a kultúra vizeire: Moszkvában hatalmas folklórfesztivált rendeztek. Részt vett az egész béketábor. Jelen voltak pompázatos viseletben az oroszok, az ukránok, a grúzok, az örmények, az azerbajdzsánok, a tadzsikok, a türkmének, a kirgizek, a kelet-németek, a csehszlovákok, a magyarok, a lengyelek, a bulgárok, a kínaiak, a vietnámiak, a laosziak, a kambodzsaiak. A különböző együttesek iregtek-forogtak, ropták a táncokat, tépdesték a húrokat, verték a dobokat, énekeltek; egészen megszédítették a nézőket. Rajtam kívül, persze, mert én, a román, a románokat vártam. Az izgalomtól szívem a torkomban dobogott, és tudják-e, elvtársak, rövidesen mit láthattam? A rendezőség egyszál románt engedett színpadra. És milyet? Kihúrolt volt, mint egy éhező moldován ezerkilencszáznegyvenhétből. Szalmabéléses bocskort, ordalében pácolt posztókalapot, rongyos, koszos vászonruhát viselt és nagy fej vöröshagymát szorongatott a markában! A terem önfeledt röhögésben tört ki, aztán, mint szélben a búzamező, színárnyalatait váltogatva hullámzott a nevetéstől. Vijoli elégedetten, büszkén nézte a tömeget; meghódította. „Hiába, az emberek manipulálása művészet.”

31