Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
kor még mindig azt állítja, hogy a „Szent had” szerzője Angliában tanult volna (111/2103) - a két korabeli Tolnai Mihály közül nem a kurucpárti lelkész emigrált Angliába és tanított latint Kensingtonban. A régi anyaggal kapcsolatos kifogásaink vesztenek jelentőségükből, amikor a jelenkori irodalomhoz érünk. Itt leginkább a nyugati magyar írókkal adódnak problémák. Szócikkeiket többnyire (bár nem minden esetben) N. Cs. (Nagy Csaba) írta, s bár igyekezete méltánylandó, számos alkalommal elnézett, vagy rosszul rögzített adatokat. Például: mi történt András Sándorral, miután elhagyta Oxfordot? Több helyen tanított Amerikában, abban viszont biztos vagyok, hogy Berkeley-ben nem 1961-tól, hanem csak évekkel később kezdett tanítani és hogy doktorátusát sem ott, hanem a dél-kaliforniai egyetemen (Los Angelesben) szerezte. Aztán ilyen, hogy „University Howard” nincsen, csupán „Howard University” létezik Washingtonban. A grafikus és nyomdatörténész Buday György esetében az ÚMIL nem említi a művész angol nyelvű műveit és arról is hallgat, hogy Buday a második világháború után nem Londonban élt, hanem rossz idegállapota miatt évtizedeken át egy surrey-i szanatórium lakója volt. Ferdinandy Mihály professzor esetében is meg lehetett volna említeni, hogy élete utolsó évtizedében Puerto Rico mellett főleg Oxfordban élt. Gombos Gyula nehezen települhetett át Párizsba 1884-ben, ha egyszer 1913-ban született (1/687) és A történelem balján c. könyve helyesen New Brunswickban jelent meg. Kicsit kínos, de a saját személyemmel foglalkozó szócikket is bírálnom kell. (Nyugaton általában elküldik az ilyet annak, akiről szól, hogy nincs-e kifogása a szöveg ellen.) Annak, hogy „California egyetem” nincs értelme - magyarul a University of Californiát a kaliforniai egyetemnek írjuk. A Jurzykowski-díjat nem 1981 - ben, hanem már 1972-ben megkaptam. (Ha már díjaknál tartunk, az sem ártott volna, ha N. Cs. megemlíti 1993-as Salvatore Quasimodo-díjamat is). Az 1989-es londoni Norwid-tanulmánykötet címében természetesen „Thinker” és nem „Thimker” áll. De folytassuk az elég hosszú hibalistát. Thinsz Géza esetében egyáltalán nem világos, mit jelent az uppsalai egyetemen szerzett „filozófiai oklevél” (III/2083). Amennyire én tudom, Thinsz egyszerre több tárgyból, éspedig művészettörténetből, esztétikából és filozófiából szerzett diplomát. Thury Lajosnak az ÚMIL csak nyolc, egy korábbi irodalmi lexikon viszont tizennyolc művét tartja számon. A Vajay Szabolccsal foglalkozó bibliográfiai rész fordított adatokat közöl: nem Kutasi Kovács Lajos írt két ízben Vajayról, hanem Vajay írt 1960-ban és 61-ben is Kutasi Kovácsról (III/2184). A párizsi Márton Lászlóról megtudjuk, hogy 1958-ban részt vett az oxfordi Eszmélet kiadásában, csak éppen erről a két számot megért folyóiratról nincsen szócikk az ÚMIL-ben. (Én még az 1968-os, végül is nem engedélyezett Eszméletnek, Horgas Béláék folyóiratának is szántam volna egy rövid szócikket.) Elírások és hibák persze nem csak a nyugatiakról írt szövegekben fordulnak elő; én csak a Tandori Dezsőről írt elemzésben figyeltem föl arra, hogy legalább három idegen szerző neve el van írva (T. Bernhard, Friedrich Schlegel és H. Doderer), meg ugyanakkor „Wallace Salinger” néven új, eddig ismeretlen szerzőt avatott az ÚMIL. És ha már az adatgazdagságnál tartunk, a Kortárs Magyar írók Kislexikona (Magvető, 1989) öttel több Tandori-művet sorol fel, mint ez az újabb lexikon. Tudom, sokaknak túlságosan is termékeny a Minden Beteg Magyar Veréb Apukája, de azért az nem szép, hogy Tandori Madárlátta tollaslabda c. 1980-as regényéről az ÚMIL nem vesz tudomást. Én ezt kikérném magamnak nemcsak a madárvédők, de a tollaslabda-szövetség nevében is... Gömöri György A magyarságismeret globalizálása Hungarian Literature. Szerk. Basa Molnár Enikő. Whitestone: Council on National Literatures, 1993. A magyar irodalom az elmúlt pár évig fehér foltot jelentett az angol nyelvvilágban. Néhány vers- és prózai antológia kivételével, s újabban az oxfordi Egyetemi kiadó gondozásában megjelent Czigány Lóránt The Oxford History of Hungarian Literature kivételével kevés forrásmunka állott az olvasó rendelkezésére. Illyés Gyula joggal lamentálhatott afelett, hogy a külföldi s főleg az angol nyelvű olvasó többet olvashat a tibetiekről, a perzsákról, az egzotikus afrikai törzsekről, mint a magyarságról. A jelen gyűjtemény ezt a hiányt igyekszik pótolni. 149
