Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 46. szám

Másrészről nem árt arra sem rámutatni, hogy az ÜMIL több olyan toliforgatót említ, akik csak formai jegyek szerint írók, egyébként a műkedvelők, vagy a műkedvelő grafománok közé sorolhatók. Itt van például Fenyvessy Jeromos (1915-1970). Kap tizennégy sor életrajzi ismertetést és felsoroltatik összes magyar és német műve, és most fogódzzunk meg: negyven tétel! Az, hogy Fenyvessy dilettáns, nem derül ki a szócikkből. Máskor meg nem az esztétikai, hanem a politikai minősítéssel van baj. Ne értsük félre: nem kívánom vissza Magyar Irodalmi Lexikon sommás megállapításait („írásaival a hidegháborús propaganda szolgálatában áll”), de azért pl. Milotay Istvánról illett volna elmondani, hogy miért menekült el a második világháború végén Magyarországról (egyébként Ausztriába, nem Brazíliába, ahogy az ÚMIL állítja), ha már Erdélyi Józsefről elmondja ugyanezt a vele foglalkozó terjedelmesebb szócikk. Másfelől a lexikon egyes munkatársai még a Kádárrendszer terminológiájával élnek egy-egy szerző esetében. Egy 1959-es Szamuely Tibor-életrajz írójáról, akiből később újságíró lett, O. S. közli, hogy „politikai elkötelezettség, intellektuális forradalmiság jellemzi verseit” (II. kötet 766). Ez bizony úgy hangzik, mintha a magyar glóbuszon csak egyetlenegy fajta politikai elkötelezettség létezne... Egy másik, E. Fehér Pálról írt szócikk pedig az „áltárgyilagosság” hibájába esik, amikor kizárólag adatokat közöl csak a pártállam e különösen buzgó és készséges kiszolgálójáról, hírhedt publicistájáról. Egy mondatnyi minősítés itt azért nem ártott volna.

Az egyes szócikkek terjedelmének óhatatlanul felvetődő kérdését a főszerkesztő az ún. „Géza-paradigma” idézésével próbálta kivédeni: azzal, hogy Ottlik Gézáról, aki ugyebár legjelesebb modern íróink közé tartozik, „rövidebben el lehet mondani a lényeget”, mint sokoldalú és igen termékeny pályatársáról, Hegedűs Gézáról. Ez a paradigma persze nem érvényesül az ÜMIL gyakorlatában - míg Hegedűs Gézáról egyáltalán nincs kritikai méltatás, addig Ottlikról egy kolumnát ír össze Ve. A. (Veress András). Más esetekben, úgy gondolom, a megadott bibliográfia terjedelme igyekszik jelezni egyegy szerző fontosságát. És itt a szerkesztők, akik nem néznek a munkatársak körmére, többhelyütt csúnyán melléfognak, vagyis lehetetlen aránytalanságokat engednek érvényesülni. Az ilyen „bibliográfiai felfuttatások” nem méltók egy tárgyilagosságra törekvő tudományos műhöz, hiszen vagy személyes elfogultságokat, vagy a divat hullámzását tükrözik. Másképpen

mivel magyaráznánk, hogy míg Radnóti Miklós életrajzához és értékeléséhez hét bibliográfiai adalék járul, a cikkíró Tandori Dezső huszonnyolc (!) méltatójára hívja fel a figyelmet; hogy míg Weöres Sándorról kapunk összesen tíz kritikai címet, Garai Gábor esetében tizenkilenc, Csurka István esetében húsz kritikus mond irodalomtörténeti szempontból rögzítendő bölcsességeket. Hol marad az arányérzék, uraim?

Az Elet és Irodalom kritikusa (Sárközi Mátyás) az ÚMIL-ről szólván megjegyezte, hogy a régi magyar irodalomról a kép sokrétű, gazdag és megbízható. Nagyjából igaza is van, de hibák itt is előfordulnak, s mivel ezeket érzésem szerint kevesen fogják szóvátenni, hadd vállalkozzam én e feladatra. Kezdem Adami (Ádám?) Jánossal, a Londinum Perlustratum költőjével, akiről az ÚMIL azt állítja, hogy „feltehetően a 16. századi [kolozsvári] Ádám János fia” (1/11). Mármost biztos adatunk van arról, hogy Adami Weingartskirchenben született, tehát ha meg is tanult jól latinul és magyarul, szász eredetű volt, s így semmiképp sem lehetett a csak magyarul verselő másik Ádám János fia. Halálának éve is kitolható, hiszen még 1672-ből van róla adatunk. Basire Izsák gyulafehérvári tanárról meg kellett volna írni, hogy Angliába való visszatérte után durhami kanonok lett, továbbá, ha más szerzőknél megadunk nem Magyarországon kiadott műveket, miért mulasztjuk el ezt megtenni Basire-nél? Az ÚMIL elpletykálja nekünk, hogy ki volt az első magyar plagizátor (egy Farnadi Miklós nevű ferences szerzetes a XVI. században), de nem ad helyet Maksai Ősze Péternek, Mezőlaki Jánosnak és Rimaszombati Mihálynak; igaz, magyar nyelven egyikük sem publikált, de ez még nem kizáró ok. A Balassi Bálint szócikkbe (Horváth Iván munkája) csúnya évszám-elírás csúszott (a költői nürnbergi tanulásáról; helyesen 1566); azt, hogy Balassi Padovában tanult volna, kizártnak tartom, hiszen a nagyon is öntudatos költő hivatkozott volna erre, ha másutt nem, a Szép magyar comoedia előszavában. Gyöngyösi Pál esetében nem kellett volna eltitkolni hol és mikor jelent meg „Dialithus” álnéven jegyzett könyve és a bibliográfiában fel kellett volna tüntetni angol tudósokkal folytatott latin nyelvű levelezését (lásd Tudóslevelek, Szeged, 1988). Ifjabb Köleséri Sámuelnél említeni lehetett volna angliai tartózkodását (II/l 132) és Nadányi János esetében okvetlenül szólni kellett volna a Floras Hungaricus 1664-es angol fordításáról. A Tolnai Mihállyal foglalkozó szócikk szerzője (Va. I.) nem vesz tudomást az újabb szakirodalomról, ami148