Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 46. szám

^ Rosta ÚMIL és a kritikus-detektívek... Új Magyar Irodalmi Lexikon I—III. Főszerkesztő: Péter László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. Az 1963 és 1965 között három kötetben kiadott Magyar Irodalmi Lexikon kicsit olyan volt, mint a kultúrpolitika, amely létrehozta: bőbeszédű, szeszélyes, hiányos és pontatlan. Különösen állt ez a nyugati magyar irodalmat fanyalogva is­mertető címszavakra, ahol - az ideológiai körí­tésről nem beszélve - gyakran teljesen hibás adatokat közölt a lexikon, s csak a harmadik kö­tetben sikerült némileg jóvátenni az első két kö­tet tévedéseit. A minden oldalról rázúduló kriti­ka ellenére ez lett és maradt a kézikönyv, amit közel három évtizeden át használtunk, s bár nem nagyon öregbítette a magyar lexikográfia dicső­ségét, ez volt, ezt,.kellett” szeretni. Reméltük, a következő vállalkozás jobb, eredményesebb lesz. Ebben a reményünkben nem is kellett egé­szen csalatkoznunk. Az Akadémiai Kiadó gon­dozásában három kötetben, összesen 2332 nyomtatott oldalon most napvilágot látott az Új Magyar Irodalmi Lexikon, vagyis az ÚMIL. Már így ránézvést is roppant vállalkozás, amin közel nyolc évig dolgoztak a munkatársak. (Számukat a főszerkesztő Péter László kezdet­ben korlátozni kívánta, aztán jöttek az „objek­tív nehézségek” és lett belőlük 316.) Ennyi „bedolgozó” mellett természetes, hogy egyne­műségről, vagy valamilyen egységes stílusról szó sem lehet. Ez önmagában még nem lenne baj, ha nem kellene egyes alapkoncepciókat, il­letve azok gyakorlati kivitelezését megkérdő­jelezni. Kezdjük az ilyenkor szokásos kérdéssel: ki van benne szükségtelenül, illetve ki mindenki­nek kellene még benne lennie ebben a terjedel­mes lexikonban? Ami a határterületek problé­máját illeti, ha olyan történészek, mint Benda Kálmán, vagy Hanák Péter (sőt Hóman Bálint!) bekerülnek, többé-kevésbé elfogadható - ilyen alapon persze Ránki György és Berend T. Iván is helyet kapott, szerintem helyesen -, viszont ha minden történelmi alakot, vagy politikust be­leveszünk, aki kiáltványokat adott ki, vagy leve­leket írt, az ügy jóval problematikusabb. Bá­thory Zsigmond például csak kultúra- és iroda­lompártoló volt, mégis benne van a lexikonban. Tizenkilencedik századi személyiségek közül szerepel itt Görgey Artúr és Mészáros Lázár; akkor viszont miért hiányzik az ugyancsak jeles emlékiratíró Splény Béla? Hogyha jutott hely Aczél Györgynek és Fehér Lajosnak, miért nincs benne az ÚMIL-ben az a Kádár Béla, aki­nek olvasmányos emlékezései akkora érdeklő­dést váltottak ki a hetvenes években? Ami az is­mertebb írókat illeti, azok többnyire megtalál­hatók a lexikonban, bár még így is maradtak ki néhányan - az élők közül az Amerikában élő Graves-díjas költő, Horváth Elemér, a Magyar Műhely-szerkesztő párizsi Nagy Pál; a halottak közül a tragikus sorsú Tasnády Tamás, valamint a tehetséges magyar drámaíró-palántából angol regényíróvá és kritikussá lett Kenedi Róbert (1926-1980). Péter László előszavában ezt írja: „a magyar műveket idegen nyelven tolmácsoló­­kat... igyekeztünk szerepeltetni”. Bizonyára; de akkor miért nem találjuk az ÚMIL-ben a Füst Milánt, Konrádot és másokat tolmácsoló Ivan Sanders nevét? S hogy egy általam jól ismert szakterületről vegyem a példát, bár a magyar irodalom lengyel fordítói közül szócikket kapott Jan Slaski, sajnálatos módon nem szerepel itt a Jókaitól Örkényig sokakat fordító Camilla Mondral, de Konrad Sutarski, Szczepan Woro­­nowicz és Bohdan Zadura sem. Akkor hát mi­lyen elv érvényesült a magyarokat fordítók leg­jobbjainak kiválogatásában? 147

Next

/
Thumbnails
Contents