Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
kuszban 1956-taI) felidézése, átértékelése, feldolgozása különböző emberekben. Göncz 1986-ban írta, természetes, mint annyi más művet, az íróasztal-fióknak. Nagy lelkierő kell ám az ilyenfajta „fantom-drámaíráshoz”. A darab, mint Williams Üvegfigurákja, emlékezésen alapszik; a cselekmény élők és holtak memóriájának sokféle elvont s változó idősíkjaiban bontakozik ki. A konkrét, most-élő emlékező, a kis Éva (érzésünk szerint a „főhős” lánya), de feltűnnek olyan személyek is, akikkel ő soha nem találkozhatott, tehát ilyenkor az írói „ÉN” emlékezik, amit kollektív-tudatnak is nevezhetnénk. Itt nincs drámai bonyolítás, csak mozaik-kockák, cserepek görcsös, csak ritkán sikeres, ragasztgatása. Itt élők és holtak, jelen és távollevők mondanak fura (feldúló) monológokat; a kommunikáció legkisebb igénye nélkül csak mondják a magukét, soha rá nem érezve a másik „üzenetére”. Az idő távlatából, sőt, a túlvilágról kiértékelve persze, az izzó szenvedély, a lelkesedés éppúgy, mint a szívettépő, sokaknak nagyon ismerős tragédiák, mollba szelídülnek, csendes, nosztalgikus fájdalommá vagy kissé cinikus beletörődéssé „metamorfóznak”. Ez a modem magyar élet lélekvándorlása! Ha dramatikailag talán nem hibátlan is (nem csoda, hisz a szerzőnek nem adatott meg, hogy darabjainak rendszeres színreviteléből technikát stb. tanuljon, mert nem volt honi bemutatója 1990-ig), de tartalmilag abszolút hiteles, elmélyült, lelket emelő s egyben letaglózó (ahogy a cím is ígéri), érdekes darabot láthatunk. A mi nemzedékünk különösen nem hagyhatja ki ezt! Befejezésül csak annyit: egyelőre ne temessük el a színházat, egyelőre nem zárnak be. Ahogy valaki írta: „ha a magyar malmot figyeljük: mindig őrölgetnek azért valamit!” Konklúzióm, jövendölésem most azért óvatosabb, kevésbé ujjongó, de nem pesszimista. Esetleges időleges visszaesés után hiszem, hogy újra felzárkózunk egy emberként nemcsak Melpoméne és Thália szekerei mögé, de talán akkor már Európához is! Úgy legyen! Györgyey Klára 146
