Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 46. szám

zus? Azután vérfagyasztóan pocsék alakítások, csupasz (feketén drapériázott) színpadon, jelmez nélkül, motiválatlan cselekmények folydogálnak itt-ott korabeli pátosszal leöntve. A szöveget suttogják; a 2. sorban középen ülve kb. 45%-át hallottam csupán! Szegény, szegény Művész Színház!

Ellenpólus: remekül mulattunk, hahotáztunk a Furcsa páron (Odd Couple). A zseniális színészduó, Darvas Iván és Garas Dezső olyan tökéletes „párt” formált meg, mint a már legendás amerikai eredeti kettős a TV-sorozatban. Tovább fokozta a hatást Örkény briliánsán szellemes adaptációja: tömény humor, elegáns könnyedséggel és bájos cukkal vegyítve. Üdítő játék, csoda-elixír mélabú esetén. A másik „könnyű műfajozásomat” is igen élveztem (mindenki más is!), pironkodva vallom. Lehet, hogy „high-brow” kollégáim megvetnek, de művészi szempontból is elismeréssel tartozom ennek a régi, híres, zenés vígjátéknak. Az örökszép Eisemann Mihály melódiákkal tűzdelt Én és a kisöcsém bár ún. „period-piece,” nem fakul. Pazar, ötletes (bár olcsós!) díszletekkel, még ízlésesebb kosztümökkel, széphangú, lelkes, (főleg fiatal) jóljátszó színészekkel - élmény volt.

Az álomszépre, csillogóra-villogóra pofozott Vígszínházban két fantasztikus előadást láthattam. A híres Sátorból áttelepített Kleist-művet, A heilbronni Katica avagy a tűzpróba című díjnyertes extravaganzát valóban látni kell! Ez a markánsan rendezett, nagy történelmi lovagdráma (3 részben) valóban esztétikai élmény, csak szuperlatívuszokban méltathatjuk. A céltudatosan (sok potenciális veszély közepette: tűzön-vízen át) mozgó színésztömeg (tán három tucatnyi) félelmetesen szellemes, korhű díszletek között rohangál, párbajozik vagy epekedik. Jogos minden kitüntetés ennek a színrevitelnek. Az egyik pesti kritikus azt írta: „A tragikus sorsú Henrich von Kleist tán nem dobta volna el magától az életet 32 évesen, ha ezt az előadást láthatta volna.” Enyhe túlzás..., de ki tudja?

A másik pazar, felejthetetlen élményt (a fehér-arany-borvörös, gipsz-stukkós, cirádás, ólomüveges és bársonykönyöklős Vígpáholyból élvezve) egy valóban szokatlan színmű nyújtotta: az Össztánc, melyben egy szó sem hangzik el. Mindent a tánc (szellemesen ráérzett, kifejező, bár egyszerű kosztümökben), a mozdulatok, a gesztusok nyelvén „mesélnek” el a szereplők. A Theatre du Campagnol A bál c. előadásának ötletéből írta (magyarra) Békés Pál, rendezte Márton László, anyagilag segítette a budapesti Francia Intézet. A felújult színházukban önfeledten, pezsdülő hangulatban táncoltak örömükben órákon át még azok a prózadista sztárok is, akik nem sokat ropták ezelőtt. A külső csillogás szinte rátelepedett mindenre és bearanyozta a kedélyeket már az első percben. S akkor kezdetét vette a zajos/zenés, főleg bárokban letáncolt történelem-óra: 70 év öröme, de inkább iszonya elevenedik meg a színpadon. Démoni sorsokat (tragikus sorSUNKat?) formáznak, mindig érthetően, szavak nélkül. Eszenyi Enikő ismét észtveszejtőt nyújt, akár mint szürke, egérszerű nőcike, akár mint femme fatale, szédületes tangóbolerót lejtve. Átszáguldunk „danolva” két háborún, két forradalmon; van sárga csillag, vörös és közepén-kivágott nemzetiszínű zászló, coca-cola, bukjelszoknya; szól a balalajka, a tangóharmonika, dübörög a csasztuska, sír az emigráns slágerbúbánat, vonaglanak az AIDS-esek, majd a discóban a bőrfejűek. Egyszer sírunk, aztxín nevetünk. Pazar panorámák, színes, örvénylő kavalkád, állandó mozgás és mégis érezhető katarzis! Kivételes esemény: 25 mágikus színész figurát figurára halmoz, s mindenkit elbűvöl.

Teljesen másfajta átszellemültségbe taszított Göncz Árpád Pesszimista komédiáin a pirinyó Merlin Színházban. Megjelent a szerző is, és ebben a kis „mocskosban” ez volt a „bearanyozás”. Hirtelen elsötétedett a terem, s kezdetét vette a játék. Valahogy nem tűnt annak. Árpibácsi „képzeletbeli” szereplőit azonnal felismertük, beazonosítottuk. Tisztesség, bátorság, emberiesség, szenzitivitás sütött át az inkább dráma, mint komédia minden mondatán. A bemutatót október 23-ra tervezték. - A darab közelmúlt történelmünk (fó145