Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

„Még mindig nem lenne késő elhúzni a csíkot.” Az ilyen esetekre „alkalmazható” szó- és írásbeli megrovás, a pénzbírság ismét lehűtötte, kijózanította. A szerkesztő bizottság örökös „vele-foglalkozásának” eshetősége módfelett riasztotta. Fellépdeltek az emeleti páholyokhoz. A Lordok Páholyától balra eső második fülkében állapodtak meg. (Lordok Páholyának nevezte Jani azt a vörös bársonnyal kibélelt, központi rekeszt, amelybe csak a tartományi bürótagok és azok családtagjai léphettek be.) íme, a szocialista-kommunista rangkórság még egy bizonyítéka. A színpadra, a zenekari árkon túlra, a szélesvásznú filmekhez méretezett mozivászon elé, a piros gyolcsterítős, irgalmatlanul hosszú asztalhoz odasorakozott az elnökség. Legközépen Chivu Stoica foglalt helyet. Kopasz fején színtelen lakként ömlött el a kovácsolt vasrácsos tetőablakon beáramló napvilág. A Jani számára még mindig érdektelennek ígérkező gyűlést Uglar Iosif (a közelmúltig: Uglár József) nyitotta meg. Apró, feketeöltönyös alakja alig emelkedett ki az asztal mögül. Janinak a nagyréti földrepedések peremére „könyöklő” tücsköket (prücsköket) juttatta eszébe. Intette magát: „Vigyázz, ezt már gondoltad! Az ismétlés unalmas!” Varga Mihály alacsony páholy-székére kuporodva, szinte a két térdének, de Janihoz címezve mondta, mondta: Tmman kakukkos órát küldött Sztálinnak ajándékba. A kakukk óránként előugrott: Kakukk, kakukk, kakukk. Sztálin nem szeretett lemaradni, ő lenines órát küldött Tmmannak. Az óra szovjet precizitással működött; időnként kipattant belőle Lenin: Lenin, Lenin, Lenin. Ekkor már a fekete keretes, fehér, kitöltetlen óriás gyászjelentésre emlékeztető mozivászon előtt Chivu Stoica szónokolt: Ungurii vor Ardealul!, (A magyarok Erdélyt akarják!), kiáltotta szenvedélyesen. Jani megdermedt a csodálkozástól. Hallgass!, szólt parancsolóan a saját viccén vihogó Varga Mihályra. A Nagymozi közönsége ijedten visszafojtotta lélegzetét, mire Chivu Stoica „pártszerű” tájékoztatásba kezdett: Mi ott fenn, a központi bizottságban megkérdeztük nagy vezérünket, Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársat, mit teszünk, ha jönnek a magyarok? Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs egyértelműen azt válaszolta: Agyúval fogadjuk őket! A közönség Leninnél százszor harciasabban a levegőbe rugódott, rúgkapált, ordítozott. Az ordítozás romantikus „lángostorrá” fonódott. A sokszálú „fonat” háromnegyedrészét a Román Munkáspárt és Gheorghe Gheorghiu-Dej frenetikus istenítése „biztosította”. A hiányzó negyedrész a Román Népköztársaság, a román nép, vagyis az uralkodó, a sorsát saját kezűleg, szabadon alakító munkásosztály, a hű szövetséges dolgozó parasztság és a forradalmi értelmiségi réteg éltetéséből jött ki. A magyarországi soviniszták, nacionalisták, irredenták, revansvágyók a román nemzet bölcsőjére, Erdélyre áhítoznak!, rakta a tüzet Chivu Stoica. Díszkiadásban megjelentették a fasiszta Horthy Miklós emlékiratait. Amikor érdeklődtünk, miért tették, azt felelték: az a néhány száz példány nem oszt és nem szoroz; nem jut le a néphez. Különben, természetesen megértik a román elvtársak aggályait. Micsoda képmutatás! Varga Mihálytól olyan messze találtatott az a nemes valami, amit nemzettudatnak szokás nevezni, hogy háborítatlanul újabb viccet szándékozott előadni. Janinak azonban lényegesen jobban tetszettek azok a „viccek”, amelyek pillanatnyilag a Nagymozi színpadán szivárványlottak, sziporkáztak. A fő-fő pártküldöttek egymás szájából vették ki a szót: Romániát a megcsonkítás, feldar abolás veszélye fenyegeti, azonkívül egyes politikai körök, csoportosulások jelentéktelen agrárországgá akarják tenni! A nemzet, (a neam) tiltakozása soha nem volt szükségszeníbb, mint manapság! A rosszindulatú dörzsöltségüket percig sem leplező fickók „megcáfolhatatlan” példákkal szolgáltak: Magyarországon a hivatalosan ott tartózkodó román „kádereket’’ lépten-nyomon azzal zaklatják, mikor ürítik már ki Erdélyt? Hogy kik merészelnek ilyet cselekedni? Mindenki, elvtársak! Abszolút mindenki! A magyar nép az „utolsó csepp vérig” kitartott Hitler oldalán. Akkor meg világos, nem? Ha világosabb lenne, rontaná a szemünket. De ne menjünk távolabbra, csak ide, „felszabadítóinkhoz”, a

30