Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
Színházi levél Budapestről (1994 december) Barátaim! Szögezzük le legott: ez még a nálam megszokottnál is eklektikusabb levél lesz, de vállalom. Múltévi beszámolómat teletűzdeltem fenenagy reményekkel, optimista jóslatokkal; igazam is volt, meg nem is. Thespis-mezején egyre hangosabb a sírás-rívás: államanyuka szőrösszívű, zsugori, anti-intellektuális, nem ad pénzt, könyörtelenül vágja, leszállítja a támogatást; a magánszektori szponzorok és az alapítvány-hálózat pedig nem győzi (ha akar adni valamit véletlenül!) kielégíteni a nem ritkán irracionálisán felsrófolt tömeges tarhát. Nyüszítenek a színigazgatók: „Le kell állnunk! Bezár a színház! Meghal maholnap a kultúra!” így, dodonai meggyőződéssel. Magam láttam a TV-n egy kerekasztal-beszélgetést, öt neves színházigazgató: Spiró (Szolnok), Kerényi (Madách), Zsámbéki (Katona József), Szikora (Pécs), Balázsovits (Játékszín) és egy zord, nyers (nevesincs) MSZP kultuszminisztériumi színházintendáns között. Drámai volt! A „donor-megbízott,” népiesen így okított: „csináljanak olcsóbb bulikat. Spóroljanak kicsit, no! Húzzák össze mán azt a derékszíját! Értsék meg, nincs pénz! Ez van. Tessék ezt elfogadni! Pont.” (Három évvel ezelőtt én is javasoltam „spórolásokat”, igény-csökkentést, legalább a „staging,” nevezetesen a „fűszerezés” frontján, rámutatva a szörnyű pazarlásokra - még amerikai színházakhoz hasonlítva is. Fejcsóválva elutasítottak mint vm. idiótát s íme!). Szóval, figyeljük a fejleményeket! Nekem „kívülről” azért messze nem tűnik ennyire aggasztónak az általános színházhelyzet. Elég, ha megemlítem az elmúlt másfél évben alakult színházakat. Az előző beszámolómban felsorolt nyolc újhoz felsorakozott és sikeresen működik, további kilenc, csak Budapesten, pl. Globe Színpad, Komédium, Ruttkai Éva Színház, Újpesti Kamra, a lágymányosi MU Színház, Refektorium stb. Ehhez jönnek még a gombamódra szaporodó alternatív színi-helyek, kamrák, kamarák, termek, mint a Merlin Club, Kolibri Pince stb. S akkor még a vidékről nem is szóltunk, pedig lehetne. A debütáló nagyobb társulatok közül különösen az Új Színház érdemel kommentárt. Születése hosszú és fájdalmas volt, mert a híres anya/apa, a zseniális Székely Gábor (talán emlékeznek előző leveleimben hányszor hiányoltam, mert ippeg újra sértődötten(!) elvonult) sokat hercehurcázott, illetve tették vele ezt a hivatalosok. Szóval végre beindult a Paulay Ede utcában, a pesti Broadway-n. Remek gárdát szedett össze az igazgató úr - főleg fiatalok, diákjaiból verbuválva. (Székely évek óta a rendező-szakosok osztályfőnöke a Főiskolán.) Az eddig produkált művek jogosan felcsigázhatják további érdeklődésünket. A Csongor és Tünde után egy szuper Brecht-előadással jöttek ki novemberben: Jó embert keresünk (Szecsuáni jó lélek-ként ismert), Ács János rendezésében, a fenomenális Udvaros Dorottyával a főszerepben, aki mint „Jó és/vagy rossz ember” bűvöli estéről estére a közönséget. (A művésznő szerint egyébként ez a drámairodalom legnagyobb női szerepe; én inkább Medeára vagy Lady Macbeth-re szavaznék). Mindezt csupán információ mián, mellékesen. 141
