Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
orvosnak tanul!) - a román őslakosságot sanyargató magyarok állítólagos rémtetteit Erdélyben; amikor nem a megszerzett diplomája és tudása, tapasztalata számít, hanem eredeti nemzetisége és anyanyelve, vagyis másodrendű állampolgárként kezelik (már nem csak a vezető!) állások odaítélésekor vagy ha nagyvárosba akarna költözni, gyermekét tovább szeretné taníttatni - akkor egyszercsak elfogy a türelem, és elfogynak az ellenérvek. „Az ellenállás maga a lét” babitsi tétele akkor már érvényét veszti, pontosabban a lét, a romániai magyarság léte válik kérdésessé. És akkor feltevődik a kérdés: lehetséges-e hazátlanul élni? Akár úgy, hogy saját hazájában ne érezze otthon magát, akár úgy, hogy a pehely sorsát választja, sodródik a szélben, míg végül lehull valahová? Mert meddig haza a haza? Akkor is az-e még, ha már csak a hegyek és a folyók ismerősek, a házak már egyre kevésbé (a történelmi városok arcát átformálják, tömbház-rengeteggé arctalanítják)? Akkor is, ha az ősöket kiforgatják sírjaikból, mert a múltat a sírkövekről is el kell tüntetni? Akkor is, ha a rokonok, barátok sorra elhagyják a szülőföldet, ki hivatalosan, ki szökve? És lesz-e új haza? És hol lesz? A Balti-tenger partján? Vagy túl az óceánon? Esetleg csak pár száz kilométerrel nyugatabbra, a Duna-parton? Mert hiszen az is a haza, egyeseknek - idősebbeknek - néhány évtizeddel ezelőtt hivatalosan is a hazája volt. De mi lesz a szűkebb szülőfölddel? Magával viheti-e a távozó? Vagy sűrűn visszatér majd - ha teheti -, a mégis itt maradottakkal elbeszélgetni, feltöltődni? Feltöltődni - mivel? Keserűséggel? És hoz cserébe kávét, téliszalámit, sajtot, szappant? Farmernadrágot? Mert könyvet, folyóiratot nemigen hozhat, kazettát, lemezt sem. Vagy küld képeslapot. A fjordokról. Színes felvételt, legújabb kocsijáról. Lehet-e az embernek több hazája? Vagy maiad egy: az anyanyelv? Amelyen ha már beszélni nem, de álmodni még lehet, szabad? Amelyre nem terjed ki a „homogenizálás”? Van, aki azt mondja, ma már korszerűtlen a hazáról beszélni, írni. Egyik helyen kompromittálódik maga a szó is, a túl gyakori, felszínes, lényegében kiürült használatban. Másutt, versenyben a még újabb, még jobb megvásárolandó áruért, a nagyobb kényelemért (a korábban bekövetkező infarktusért?), az integráció az igény, nem a kiválás, a kívülállás - legalábbis nem nemzeti alapon... Vajon igazuk volna az így tagadóknak? Vagy be kell vezetnünk a „költöző haza” fogalmát, pár száz vagy pár ezer kilométerrel tolva el határait, hegyet, barátot képzelve oda, ahol nincs, írásost az asztalra, bokályt az előszoba falára, az ágy fölé pedig lehetőleg festményt vagy legalább grafikát, a Bolyaiak szobráról, a Farkas utcai templomról, a Saspalotáról, Tamási Áron sírjáról... Szabad a választás! 140
