Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

tek a beidézettek. A „civil öltözetű”, nyakkendős vagy kihajtott inggalléros párttitkárokon kívül befutottak a „hagyományos viseletét hordó” bányászok, kohászok, gépgyártók, fafeldolgozók, építők és a „szocialista mezőgazdaság jeles képviselői”. A többnapi szellemi és fizikai „fertőtlenítésben” megsápadt, sőt átlátszóvá finomodott tartományi, rajoni, városi, községi, falusi párttitkárok, instruktorok, agitátorok találkozáskor elsősorban az ölelgetőzésben, csókolózásban, kézrázásban-szorongatásban remekeltek. Erőnek erejével a máramarosi román „népnyelv” fordulatait, lejtéseit alkalmazták örömteljes kapcsolataikban. A magyar származásúak ebben is igyekeztek élen haladni. A bányászok gumicsizmában és fehér, sárga, esetleg „natúrszín”, tehát szürke bakelitsapkában, de nélkülözhetetlen munkaeszközük, a karbidlámpa nélkül feszítettek. A karbidlámpa gyilkos fegyverré változhat. A fehérre festett sapka mérnököt, a sárga mestert, a szürke egyszeri! bányászt jelölt. Akkoriban kezdett divatozni a rangszerinti megkülönböztetés, terjedni a rangkórság. A szatmári Unió vagon- és gépgyárban például külön kapukat készítettek a vezetőség és az alkalmazottak számára. A kohászok úgy néztek ki, mintha a náluk puszta létfenntartásért jelszavakat pingáló Bállá József vásznairól léptek volna le, viszont ebből az alkalomból mellőzték a három-négy méter hosszú vashorgot, a tenyérszéles fatalppal rendelkező bakancsot, a megpörkölődött bőr lábfej- és lábszárvédőt, bőrkötényt, csajla kalapot. Vadonatúj, sötétkék munkaruhájukban „úriasan” elhagyatottaknak látszottak. Mellettük a barna félcipős, kék overallos, fehér inges gépgyártók iparosotthoni „daliák” voltak. Kidobófiúk. A fafeldolgozók és az építők egyszerű, bő, trottyos munkaruhát hordtak. Kezükből hiányzott a Dmzsba fűrészgép, a kétfogantyús nagyfűrész, a balta, a capin, a csáklya, a vakolókanál, a simítófa, a vízmérték, a kalapács, a függő. Ebből kifolyólag (idétlenül röhöcsélve) folyton egymásba kapaszkodtak. A szocialista mezőgazdaság jeles képviselői, férfiak, nők egyaránt hagyma-, fokhagyma- és kisüsti szagot árasztottak. Az odahaza legkedveltebb bocskoron kívül lehetőleg minden népviseleti lábbeli- és ruhadarabot magukra szedtek. Hordtak máramarosi, avasi, láposi szalmafejfedőt, szumánt, bekecset, kétkötőt, bőgatyát, blúzt, mellényt, rakottszoknyát, miniszoknyát. Melltartót és bugyit nem. Nincs kizárva: gatyát sem. Jani, a nemzetiségileg és ideológiailag mind kellemetlenebbiil, mind elkeserítőbben sarokba szorított újságíró, második osztályba sorolt és akként fizetett szerkesztő, az írójelölt, érdeklődve szemlélte ezt a felhozatalt, no meg kollégáit. A hűvöskés áprilisi reggel meglehetősen kedvét szeghette, mert az ellógás sanda gondolata mocorgott fejében. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy szerkesztőtársai elkerülik. A hozzá közelebb állók is. Gúzs Imre, közvetlen főnöke góbés huncutkodással a nőszemélyeket ugratta, Dézsi Géza lóginyán, felülről lefelé eregetett kacarászás-töredékekkel segédkezett neki, Andor Zoltán Ráduly József-Cincogó Feliciánnak Neculae Ceau§escu „trónörökösi” esélyeit bizonygatta, Fuksz Oszkár, a Kisfukszu, Fuksz Sándornak, a Nagyfuksznak aranyhalai „vérengző egyedeiről” tartott kiselőadást. Jani szerette volna végre tudni, miről lesz szó a hamarosan kezdődő gyűlésen. Varga Mihályt, a bukaresti Zsdanov pártfőiskola hadari végzettjét kérdezte meg efelől, de feleletül szakállas vicceket kapott. Ismered? Elmegy Hruscsov Amerikába. Látja, hogy a Fehér Ház parkjában emberek gyepeinek. Jó. Nagyon jó. Eisenhower Moszkvába látogat. Hruscsov társaságában a Kremlbe hajtat. A Kreml előtt emberek gyepeinek. Hruscsov felbőszül, kiugrik a kocsiból, hozzájuk rohan, lehordja őket: Semmire-' kellők, pazarlók, ilyen-olyanadták, ne legeljétek le zölden azt a füvet! Télen majd mit esztek? Ide süss, ezt ismered? A bolond az őrültekházábán elhatározza, hogy megszökik. Ezt közli a társaival és sötétedéskor kilép az ablakon. Tíz perc múlva vigyorogva visszamászik. Mi van?, kérdik tőle. Nem szöktél meg? Nem, mondja. Nem érdemes. Kinn semmi akadályba, még egy kerítésbe sem ütköztem. Akkor meg minek? Jó, mi?, nézett Janira Varga Mihály. A könyökömön jön ki, dörmögte fásultan Jani. Gyere, üljünk be a terembe.

29