Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

gángazdaságok tyúkganés, liba-, kacsa- és pulykafosos majorságudvaraiba) sodorták, azután a cseheknek, a szlovákoknak, a magyaroknak felhánytorgatták a „felszabadulásukért” hozott önzetlen román áldozatokat. A Szovjetuniót az ezerkilencszáznegyvennégy augusztus huszonharmadikai átállás (értsd: köpenyegfordítás) semmibevevésével vádolták. Románia aktív közreműködése nélkül aligha győztek volna a szövetségesek. Most pitizhetnének a Német Birodalomnak, kapkodhatnának a kegyeskedően nekik dobigáit koncok után. A csehszlovákok, (ugyan már), miért nem küldik azt a villanyáramot? A bulgárok miért ragaszkodnak olyan görcsösen a Duna közepéhez? Még bele találnak fulladni, hiszen ott a legmélyebb! Egyébként a török alól ugyancsak a románok „kaparták” ki őket. Ilyen a román ember; felszabadít tiicsköt-bogarat, és nem követel területeket cserébe. A román még soha senkit nem támadott meg. Vendégszerető, a szíve pedig, akár a vaj. A környező népek kenyérre kenhetnék. Chivu Stoica türelmetlen fészkelődésbe fogott, valószínűleg álmosította az alattvalók zabolátlan, tudatlan fecsegése. Iosif Uglarra, a tartomány első titkárára nézett, mire az azonnal öt percre csökkentette a hozzászólásokat. Akinek nem tetszik, menjen panaszra. Fekete, aranyhegyű töltőtollával felfelé, a zsinórpadlásra böködött. A terem derűit. Jani Turdeanut tartotta szemmel. Betrottyantott, bűntudatos csecsemőnek látta. Hallgatott, mint a csuka. Az uralkodó munkásosztály kedvenc, elterjedt szóhasználatával: mint szar a fűben.

98.

Ezerkilencszázkilencvenegy május tizediké, péntek, reggel hét óra harminc perc. (Magyar idő.) Az író az éjszaka azt álmodta, hogy nagyobbik és sajnos már halott bátyja, Gyuri, a gyermekkori habri Szerkekutya jelenlétében holmi kohó begyújtásával bajlódott. A gázégőket csak azért is szokványos gyufaszálakkal akarta lángra lobbantam. Ez hosszadalmas és idegesítő próbálkozások után sikerrel járt. A tűz fülsüketítő robogással égett, így nem hallhatta, mikor távozott a közeléből Gyuri. A kékes élű szúrólángok fekete, sima oldalú, sárgás bronzdarabokkal megtöltött olvasztótégelyt ostromoltak. Az író (gondolatban) kapkodja fejét, ámul és bámul: vajon honnan „ugrott” be neki ez a tünyölődése? Az az olvasztótégely talán nem volt más, mint az ezerkilencszázhatvannégyes esztendő. Jani sokat érlelődött, mondhatni: megemberesedett. Amerikában a fény-árnyék lüktető váltakozásához foghatóan zajlott a Kennedy-gyilkosság körülményeinek a felderítése-elhomályosítása. Ázsiában, mint két orrszarvú, Kína és a Szovjetunió dübörgött egymás felé; félő volt, hogy összecsapnak. Afrikában tovább forrongtak a feketék. Európában Nyikita Szergejevics Hruscsov határmódosításokra vonatkozó levele ajzottgatta az érzékenyebb kedélyeket. Magyarországon, Romániában és valószínűleg a többi „baráti-testvéri” szocialista országban szabadon engedték az „ötvenhatosok” nagyobbik részét. Janit rengeteget foglalkoztatta az állítólag Kínába és a Szovjetunióba hurcolt szabadságharcosok sorsa. Nagybányán ezrekre becsülték a külföldi „gályarabságra” ítéltek számát. A Bányavidéki Fáklya szerkesztőségében róluk nem esett szó, de a bennfentesek, jólértesültek, a főaktivista-körökben forgolódók annál többet beszéltek a Román Munkáspárt vezető testületének készülődő, nyilvánosság elé „kívánkozó”, a tömegkiadásokra „határozottan igényt tartó” áprilisi téziseiről. Azok majd „tiszta vizet öntenek a pohárba, felteszik az i betűre a pontot”. Úgy is történt. A párt „történelmi jelentőségű dokumentumának” szárnyrabocsájtását követően a „magas rangú” vezetők is kedvet kaptak a röpködésre. A tartományi székhelyeket célozták meg. Nagybányára Chivu Stoica érkezett. Kíséretében (mások mellett) ott volt Vijoli pénzügyminiszter és Dumitru Popescu, a későbbi Dumnezeu (Isten). A nagygyűlést (a hatalomra került kommunisták lejjebb sosem adták!) az István Szálló épületében üzemelő Nagymoziba hívták össze. Nagybánya tartomány valamennyi zugából jöttek, özönlöt28