Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

kolbász). Az elvtársak „fenyegetően” felvihogtak. Vihogásuk átragadt a kétsorban ülő elnökség némely tagjára is. A tohonya, rettenetesen unatkozó, el-elszundító Turdeanut, aki a második „vonalban”, balról az első széken ült, a nekividámodás felriasztotta, tapsolásra ösztökélte, de szerencsétlenségére, lapáttenyereit olyan meggondolatlan lendülettel csattantotta össze, hogy közönséges hajlított széke hátradőlt és vele együtt eltűnt szem elől. „Elnyelte” a kék függöny, no meg az a félmétemyi mélység, amely a színpadnak azon a sávján húzódott. Talán színpadi ároknak nevezik az ilyen díszletjárulékot, ácsolmányt. Az elnökség „mezeibb”, ugyanakkor virgoncabb tagjai a hozzávetőlegesen százharminckilós Turdeanu gyárigazgató után vetődtek, üggyel-bajjal kihalászták és előbbi kelyére „plántálták”. Gheorghiu-Dej valameddig „mérgesen” imbolygóit, hullámzott a bútorszövet-fir-' hangon, azután „megnyugodott”. Chivu Stoica megvető pillantással és egy suttogva kiejtett Idiotl-tal (Idióta!) sújtotta a leforrázódott Turdeanut. Tudni lehetett, hogy az a színpadi árok vagy micsoda Turdeanu politikai sírjává változott. Jani önkéntelen röhögését öklei harapdálásával próbálta mérsékelni, viszont arra is vigyázott, hogy Chivu Stoica KGST-elIenes dörgedelmeiből semmit se mulasszon el. Magyargyűlölő kirohanásokra számított, erre azonban (szemben az áprilisi, István moziban tartott nagygyűléssel) nem került sor. Szünet következett. Roman, a tartományi propagandatitkár ismét „megragadta” a mikrofont, belefújt, háromig számolt, aztán értesítette a tömeget, hogy annak, ami az elmúlt néhány órában itt elhangzott, véletlenül se szabad kiszivárognia. Viselkedjünk pártszerűen!, mondta lelkes rábeszéléssel. Legyünk szilárdak, mint a beton és rugalmasak, mint az acél. Éljen a Román Munkáspárt, élén bölcs vezetőjével, a nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom utolérhetetlen harcosával, Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárssal! A „terem” felugrott, (Jani is), bömbölt, tapsolt (Jani nem); előkészítette a „talajt” a párttitkárok megyei, rajoni, városi, községi állásfoglalásának. Rövidesen akkora nyüzsgés keletkezett, hogy Jani csömörlésig ámuldozhatott. Nagybánya, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Felsővisó, Magyarlápos, Nagykároly, Avasfelsőfalu, Szilágycseh, Felsőbánya első titkárai otthon, a konyhaasztal sarkán már régecskén kiizzadt, a „tartománynál” számtalanszor átfogalmazott, piros-sárga-kék pépessé rágott „állásfoglalásaikkal” a „szószékhez” jániltak, sziláján elharsogták, a „világ” tudomására hozták. Mindannyian jóltápláltak voltak, csak termetre különböztek egymástól. Volt köztük bernáthegyi, buldog, agár, farkas, nyulászó, puli, pincsi, korcs. A bernáthegyi gazdáját, Gheorghe Gheorghiu-Dejt, nyakában rumoshordócskával körbetopogta, a buldog lelapult előtte, az agár kétcsövű fegy- • vere durranását figyelte, a farkas harapni való rabot akart, a nyulászó tágas mezőkre csalogatta, a puli a párttagnyájat „kerülte”, a pincsi ölébe mászott, képen nyalta, a korcs nyáladzva szolgált neki. A bernáthegyi az ideiglenes „helytartót”, Chivu Stoicát lavinából kiásott „páciensnek” látta, a buldog csontot biztosító hentesnek, az agár vadőrré „nemesedett” orvvadásznak, a farkas félelmetes börtönőmek, a nyulász sóspuskás csősznek, a puli cifra szűrös csikósnak, bőgatyás csordásnak, gubás juhásznak, a pincsi nyalánkságosztogató nagytatának, a korcs puha rongyokkal kibélelhető ebházépítőnek. Lapulás, hentergés, vonaglás, hajlongás, talpnyalás, fogadkozás. Rogyásig. A lendületes színjátékba, mihelyt tehették, bevágódtak a „falusiak” is. Szinérváralja, Borsa, Tasnád, Alsóvisó, Nagysomkút, Kapnikbánya, Hosszúmező, Újváros, Erdőszáda, Fény, Kaplony, Bogdánd, Erdőd, Béltek, Ákos, Nagybocskó, Erzsébetbánya, Hagymáslápos és a többi „szocialista, a mezőgazdaság átalakítását dicsőségesen befejező” helység párturai készségesen a mikrofonhoz csörtettek, szaladtak, trappoltak, ügettek, lépegettek, sündörögtek, botladoztak és az egész földkerekségre ráhúzták a vizes lepedőt. Ä Nyugatot imperialistának, neokolonialistának, tőkés kizsákmányolónak, a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség vére könyörtelen kiszívójának nevezve félre (netalán az átkos, még szórványosan meglévő ma27