Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
PUSZTAI JÁNOS • • Önéletrajz Részlet a második kötetből 97. Ezerkilencszázkilencvenegy május nyolcadikéról kilencedikére virradólag az író feleségével, Icával, nagyobbik fiával, Attilával, valamint holmi cigányokkal tünyölődött. Egy régi típusú, körerkélyes, négyemeletes bérház szemetes-kukákkal zsúfolt kapualjában búcsúzkodott. Icát megcsókolta, Attilával kezet fogott. Az eseményt cigányok népes csoportja leste. Később más színhelyen, feltehetően nagybányai lakásán, középkorú, csámpás, slampos, retkes nyakú gádzsóné kereste fel, háborgatta. Mindenféle ócska holmit; ruhát, lábbelit, edényt követelt. Adott neki, csak szabaduljon. A füstös nőszemély fizetségül félmarék fémpénzt nyomott, csörrentett a markába. Hamarosan kiderült; a „vasak” idegenek, elkölthetetlenek. Amikor csalódottan magára maradt, észrevette, hogy az előszoba zárja meghibásodott. Gondolkodott, miképpen hozhatná rendbe, de a könyvesszoba nyitott ablakához kellett rohannia, mert botokkal felfegyverkezett arab-barna suhancok tömörültek oda. Hadonásztak és obszcén szavakat rikoltoztak. Az író felkapja fejét; Pesthidegkúton, a Muhar utcában végre süt a nap. Géczi István, az ötös számú, falusias ház borvirágos omi, öreg gazdája valahol a második kerületben követ farag, neje pedig, a szakadatlanul pengő idegzetű, savanyú-ráncos, tíz évvel fiatalabb Irma néni papagájként a szomszéd drótkerítésén függeszkedik. Aszott ujjai, akárha miniszteri szemeket tolnának ki, méghozzá különleges élvezettel, acélosan hatolnak a hatszögű lyukakba, hogy ráhurkolódhassanak a zöldre festett alumíniumfonadékra. A kormányzó pártok vezetői, tagjai, szimpatizánsai az ő személyes ellenségei. Gyűlölködése napról napra fokozódik, mert itt van, né: albérlőit, amilyen jó asszony, csupán nyolcezerkétszáz forint erejéig „főzte meg”, holott tízezer sem lenne sok ezeknek. Persze, plusz kétszáz a heti egyszeri zuhanyozásért. A mai infélció, infálció mellett. Ja, ja. Infláció. Gut, gut, gut, kotkodácsol helyeslőleg a cirkuszszőke hajkazlat viselő, egyensúlyozó szomszédasszony. A Kossuth Rádió híreket mond: Jugoszláviában zavargások zajlanak. Romániában számos politikus tiltakozik az egri Erdély-konferencia ellen. Az író jobban teszi, ha Jani után néz. Az nem számít, ha nem ragaszkodik a történések sorrendjéhez. Ezerkilencszázhatvannégy nyarán a Román Munkáspárt legfőbb vezetői, .megingathatatlan” kommunista hitükhöz méltóan, nyakukba vették a Román Népköztársaságot, hogy az eléjük terelt „válogatott” személyeknek megmagyarázzák, mekkora jelentősége van a Vaskapu vízierőmű építésének. A munkálatokat a jugoszlávokkal közösen folytatták, ami nemigen volt a Szovjetunió ínyére. A bukaresti magas rangú „párt- és állami” küldöttség vezetője, Chivu Stoica szerint, Hruscsovék okvetlenül be akartak szállni az építkezésbe. Szántó István, a bányavidéki Fáklya főszerkesztője egy délelőtt „mozgósította” embereit: Mars a színházba, gyűlésezni! Jani örömmel ment. Részben azért, mert néhány órára, de lehet, egész napra megszabadul a kötelezően „síiket” újságírói témák gyötrelmes és egyre gyötrelmesebb papírra vetésétől. Másrészt: tetszett neki az István toronnyal majdnem szemben emelkedő színház, gyer25
