Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
Eltűnődik hosszan, hogy még sose ölt S a gondolat őrködve visszakérdez: Partokhoz érve a bárka összedőlt Kereszt-árbocából királyi szék lesz Remény vezet, mint a lépcsők felénél Meglendít zöld olajágakból hajló Illata, mely a hegy másik felén él Galambot küld, ha visszatért a holló Elsárgul erdők derekán a szoknya Az ünnep mintha toronnyal mozogna Kényezteti a harang nyelvét: hű légy Dolgainkat ismételi a látszat Mint a hirtelen felismert alázat: Egyedül vonszolja már a művét 10. Élni szeretne, tovább, ki sokat vét Láthassa okkal pirította szégyen Küzd legyőzve e konok földi hajlék Hegyeket hág, hogy lőtőt mégse lépjen Körbeállják, mint az árva bölcsőjét Egyetlen köntösétől is megfosztják És sorsot vetnek rá: most már az övék Táblára festik, kit illet a fogság Az Istenében mégis istent gondol Pedig igét szegezett neki gondból S a csipkebokor fej én fogott lángot Túl vakmerő volt, és meredek vad tan Hogy vállára emeli a világot Szilánk a fény, mélyén fekete katlan
