Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
fejét Mr. Yasuda a koncentrációs táborból besorozott japán származású amerikai katonák kapták a legtöbb kitüntetést a háború alatt. Időközben számos beadvány érkezett az amerikai igazságszolgáltató szervekhez: az alkotmányt idézve tiltakoztak a japán származásúak fogva tartása ellen. Ám a háborús állapotra hivatkozva minden fórum elutasította a kérelmeket. Tiltakozás érkezett a japán császár nevében is, ami azért figyelemreméltó, mert ebben az időben már köztudott volt, milyen kegyetlenül bánt a japán hadsereg az amerikai, angol hadifoglyokkal, akiket agyondolgoztatott, éhenhalatott a hadicélokat szolgáló út-, vasút- és hídépítéseknél. De emlékeztessünk Mr. Yasuda véleményére: minderről mit tehettek ők, a szögesdrót mögé zártak? Végül is, 1944. december 17-én a Nyugati Véderő parancsnoka a 21. számú rendeletével feloldotta 1945. január 2-i érvénnyel - és bizonyos kivételekkel - a japán származású amerikaiak koncentrációs táborokban való tartását. Az elbocsátások hosszú időt vettek igénybe. Azokat, akik korábbi lakóhelyükre kísérelték meg a visszatérést, egykori szomszédaik sem fogadták szívesen: a csendes-óceáni térségben még mindig tartott á háború. Sokan új lakóhelyet választottak. A mazanari tábort utolsó lakója csak 1945. november 21-én hagyta el. Legutoljára a Tule Lake-tábort zárták be, 1946. március 20-án.- Mi, apámmal, anyámmal és húgommal az elsők között szabadultunk - meséli Mr. Yasuda - és csak néhány napot töltöttünk egykori lakóhelyünkön, Long Beachen. A házunkban lakók szóba sem álltak velünk. Elhatároztuk, hogy Kansas Citybe megyünk, ahol anyámnak voltak rokonai. Valamennyien kaptunk itt munkát, és az év végén a két bátyám is megérkezett az európai frontról. Néhány év múlva valamennyien beiratkozhattunk az ottani egyetemre. A húgom tanári, a két bátyám vegyész-, én pedig gépészmérnöki oklevelet szereztem. 1948-ban kaptunk valamilyen jelentéktelen összegű kártérítést, ám ebben az időben még egy szót sem ejtettek, írtak az egykori, bennünket ért sérelmekről. Hallgattunk mi is, talán csak az utolsó évtizedben szólaltunk meg. A Sierra Nevada mögött lebukott a nap, búcsúzunk a manzanari koncentrációs tábortól. A bejáratnál lévő emléktáblánál kiszállunk az autóból, Mr. Yasuda visszanéz, elcsukló hangon mondja: „A legszebb éveimet hagytam itt; itthagytam a fiatalságomat, ezt keresve jövök vissza minden tavasszal. Vajon meddig még?” 1983. június 20-án az amerikai Kongresszus minden túlélő, annak idején koncentrációs táborba zárt egyénnek 20 000 dollár kártérítést szavazott meg. Az elsők, a legidősebbek, köztük a 107 éves Mamoru Eto lelkész, hét esztendő múlva, 1990 októberében kapták kézhez ezt az összeget. Erről beszélve, mielőtt visszaülnénk az autóba, jegyzi meg Mr. Yasuda: „Tudja, az elrabolt éveket, a megszégyenítést, megalázást nem lehet megfizetni és nem szabad elfelejteni. Beszélni, írni, hangosan kiabálni kell ezekről, hátha az emberiség egyszer mégis magához tér.” Az amerikai koncentrációs táborokat megjárt japán származásúak valóban nem felejtenek. Számtalan újságcikk, füzet, könyv, dokumentumfilm jelent meg az utolsó évtizedben a meghurcolásukról. Szabadulásuk félévszázados fordulójára 1994 novemberében a Los Angelesben lévő Little Tokyóban, a buddhista templomból átalakított Japán Nemzeti Múzeumban kiállítást rendeztek, amit egy egész esztendeig látogathatnak az érdeklődők. A kiállítási terem asztalain az egykori táborok makettjei láthatók, valamennyi feltünteti a barakkok helyét. A hajlott korú egykori fogva tartottak körbeállják az asztalokat, keresik, melyik volt az övék. Az asztalokon vendégkönyv, ebbe írják bele a személyi adataikat. Nézegetik a falakon lévő képeket, kutatnak emlékeik után. Az egymásra találók kicserélik élményeiket, beszámolnak egymásnak, hogy megy a soruk. A múzeum melletti téren egy eredeti lakóbarakk látható. A Rockefeller Alapítvány anyagi támogatásával Wyoming ál-15
