Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
egymás mellett kellett elvégeznünk a dolgunkat, ami nagyon szokatlan volt számunkra. Már az első nap kaptunk ízletes és bőséges vacsorát, ez valamelyest enyhítette a hangulatunkat. Világítás még nem volt a helyiségünkben, sötétben tértünk nyugovóra. Reggel az egyik falon megtaláltuk az angol és japán nyelven írt rendszabályokat, amelyek nagyjából csak a kötelességeinkről szóltak. A barakkok között szabadon járhattunk, kerestük az ismerőseinket, barátainkat. Néhányat találtunk is. Felfedeztük a szögesdrót kerítést, az őrtornyokat, köszöntünk a sürgő-forgó katonáknak, akik szemmel láthatóan mit sem törődtek velünk. Ez a nap családi tanácskozással telt el, újra elolvastuk a kifüggesztett szabályzatot és apánk megígértette velünk, hogy azt mindenben be is tartjuk: ki vagyunk szolgáltatva - mondta. Azután kihirdették, aki akar, jelentkezhet munkára. Anyám a konyhában lett kisegítő, apámat és a két bátyámat az ácsokhoz osztották be, napi nyolc órai munkáért fizetést is kaptak, nem valami sokat. Heteken belül megnyílt az iskola is. Tanítók, tanárok akadtak bőven közöttünk. Megszerveztük a cserkészcsapatot is. Június, júliusra befejeződött a tábor építése, elkészült a víztároló is és benépesültek a barakkok. Ezen a tájon Manzanar volt a legnépesebb település, valamivel többen, mint tízezren voltunk.- Hogyan szokták meg a táborbeli életet, mi hiányzott, mi volt a legnagyobb nehézségük?- Nem lehetett azt megszokni, legfeljebb beletörődni, hiányozni pedig hiányzott valami. Előbb nagyon szokatlan volt az élelmezésünk, az amerikai hadseregnek szánt ételeket kaptuk, mi pedig a sajátos japánihoz szoktunk. Nem kaptunk elegendő friss főzeléket, a rizst édesen tálalták, túlságosan zsírosán főztek. Később már nem volt panaszunk, a táboron kívül bekerítettek egy nagy területet, ahol már 1942 őszén megtermett minden főzelékféle, amire szükségünk volt. Legjobban a szabadság hiányzott, de a táborba később jöttek vigasztaltak bennünket, jobb idebent, mint kint eltűrni a megszégyenítést, megvetést. Mintha mi felelősek lettünk volna a háborúért. Az újságokban rémhírek jelentek meg, hogy az amerikai japánok kémkednek, készítik elő a partraszállást. Persze, mindezekből semmi sem volt igaz. Mr. Yasuda beszámolójához tegyük hozzá, hogy a második világháború alatt összesen tíz egyént ítéltek el az amerikai bíróságok azért, mert Japán részére kémkedtek, avagy bármiként is támogatták a Japánokat. Ám az elítéltek között egyetlen japán származású sem akadt. Ahogy a világháború előtt és után sem.- Tény, beletörődtünk a sorsunkba és igyekeztünk úgy segíteni magunkon, ahogy tudtunk. Szögesdrót mögötti rabok voltunk, de kapcsolatunk a külvilággal nem szűnt meg. Levelet küldhettünk, kaphattunk. A tábor jobb ellátása érdekében szövetkezetét létesítettünk, műhelyek, elárusítóhelyek nőttek ki a földből, énekkart, színtársulatot szerveztünk. Előadásainkra a környék lakosait is meghívtuk. Postahivatal és egy bankfiók is volt a táborban. A kórház - ahol kinti orvosok is dolgoztak - úgy-ahogy megfelelő volt.- Voltak-e rendellenességek, zavargások?- Manzanarban volt egy. Közöttünk ugyan nemigen akadt besúgó, de az egyik társunkról ez kiderült. Meg akarták lincselni, amire zavargás tört ki a táborban és az őrök nagyobb zendüléstől tartva, fegyvert használtak s lelőtték az egyik társunkat. Azután ismét béke lett nálunk, de később hallottuk, hogy majd valamennyi táborban volt hasonló eset. Nagy izgalmat keltett, amikor kihirdették, hogy a katonaköteles korban lévő férfiak jelentkezzenek sorozásra. Megoszlottak a vélemények: a kérdés az volt, hajók vagyunk katonának, akkor miért őriznek bennünket szögesdrót mögött? Volt, aki jelentkezett, volt, aki nem. A két bátyám igen. Elhagyták a tábort és nem is láttuk őket egészen 1945 végéig, amikor az európai hadszíntérről jöttek vissza; mindkettő kitüntetéssel. Volt, aki elesett, és helyette a kitüntetést hozták el a táborba az édesanyjának. Ismeretes - emeli fel a 14
