Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
utazás után Manzanarban berakták őket egy félig kész, fából készült, kátránypapírral fedett, borított barakkba. Éppen ötven esztendővel ezelőtt, 1945. március 2-án engedték őket szabadon, ami azt jelenti, hogy összesen 1095 napot „szolgált” - amint mondja - a manzanari koncentrációs táborban. A félévszázados évfordulót nem lehet, nem szabad elfelejteni - teszi hozzá. Apja akkor 45 éves volt, az egyik kaliforniai, japán származásúakból összeállt halásztársaság tagja. Anyja 40 éves, ő éppen betöltötte a tizenötödik évét. A húga néhány évvel volt fiatalabb nála, a bátyjai két-két esztendővel idősebbek. Nem voltak jómódúak, de mindenük megvolt, a házukat már kifizették, szükséget sohase szenvedtek. Nemcsak ők, a gyerekek, de az anyjuk is Kaliforniában született, s így az apjuk kivételével valamennyien amerikai állampolgárok voltak. Szomszédságukban főként japán származásúak éltek, de az amerikaiakkal sem volt soha semmi bajuk, ahogy az iskoláikban sem, mindig mindenki befogadta őket. Egészen Pearl Harborig - csuklik meg a hangja -, de mi közöm volt nekem Pearl Harborhoz? Apámnak, anyámnak, a testvéreimnek? A százezernyi, koncentrációs táborba hurcolt japán származású amerikainak? 1941. december 7-én a japán légierő két hullámban orvtámadást intézett a Pearl Harborban állomásozó amerikai tengerészeti támaszpont ellen. A csendes-óceáni flotta számos csatahajóját elsüllyesztették, avagy használhatatlanná tették, a repülőgépállományt szinte megsemmisítették, a kikötő berendezéseit tönkretették. A támadás mintegy 250 emberéletet, sokkal több súlyos sebesülést követelt. A hatóságok még aznap a szigeteken és az amerikai nyugati államokban, mint Kaliforniában, Oregonban és Washingtonban - tartva attól, hogy esetleges japán partraszállás esetén az ellenséget támogathatják - letartóztatták a Japánban született, iseinek nevezett egyéneket, akik valamilyen japán etnikai egyesületben tevékenykedtek. Néhány nap múlva a nyugati államokat különleges katonai parancsnokság alá helyezték és felhatalmazták a hadsereget, hogy minden jogi formaság nélkül eltávolítsák lakóhelyükről a japán származású személyeket - lettek légyen akár amerikai állampolgárok is - és erre a célra építendő táborokba zárják őket. Az első internáltak 1942. március 18-án érkeztek meg Manzanarba. Ez év októberéig az általában lakatlan, avagy ritkán lakott területen felállított tíz koncentrációs táborban mintegy 110 000-en találták magukat szögesdrót kerítés és géppuskával ellátott őrtornyok mögött. Felnőttek, férfiak, nők, gyermekek, csecsemők. Odahagyva házukat, otthonukat, jóformán mindenüket; szembenézve az ismeretlen jövővel.- A Pearl Harbort ért japán támadás után minden megváltozott körülöttünk és megváltozott a mi életünk is. Amerikai barátaink, ismerőseink fanyalogva fogadták a köszöntésüket, az iskolában Jap-oknak hívtak bennünket, a mellettem ülő fiú másutt keresett helyet magának - emlékszik vissza Mr. Yasuda. Azután valamikor 1942 januárjában letartóztatták apánkat, aki csak egy hét múlva került elő. Kiderült, arról faggatták, mire használja a rövidhullámú rádióját, amit azután el is koboztak. Márciusban értesítettek bennünket, hogy a kitelepítési rendelet alá esünk. A halászhajót, amit apámék béreltek, egy másik, nem japán társaság vette át, anyám pedig igyekezett minden értékesebb holminkat eladni. Ám semminek sem volt ára. Azután egy kora reggel teherautó állt meg a házunk előtt, két sisakos, fegyvert viselő katona nem barátságtalan nógatása közben motyóinkkal felkapaszkodtunk rá és elindultunk az ismeretlenbe. Útközben még felvettünk néhány családot és valamikor kora délután érkeztünk meg ide - mutat körül Mr. Yasuda. A 27-es barakk egyik mintegy négyszer nyolc méteres helyiségét jelölték ki nekünk. Berendezése négy katonai vaságyból és egy ácsolt asztalból állt. Az ágyakon szalmazsák és két-két barna gyapjútakaró volt. Hatunknak négy ágy. Lerakodtunk s néztünk egymásra. Azután megtaláltuk az egyik barakkban a közös mosdót és a WC-t is. Az utóbbiban nem voltak fülkék, 13
