Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
A kormányzat önlegitimálása ugyan nem találkozik a társadalmi közvélekedéssel, s a megkezdett államközpontú kisajátítási folyamat sem kedvez az új tulajdonosi rétegek kialakulásának, mégis ez az állami beavatkozási filozófia szolgál alapul az intézményi privatizációhoz, amely nehezíti a befektetési bátorság megnyilvánulását, korlátozza a vállalkozási esélyeket minden téren. Nem beszélve arról, hogy a modem polgári társadalom, a vagyonos középosztály megteremtése - mint államilag szentesített politikai cél - nehezen is vitatható akár az ellenzék, akár a szélesebb, ellenérdekelt társadalom részéről. Ugyanis a kormányzati működés legitim voltát elfogadva lehetetlen (pontosabban hatástalan és értelmetlen) ma már organikus kapcsolatot megnevezni a politikai szféra nem demokratikus működése és a mély társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség között. Lehetetlen lett kimondani az ideológiai felszín alatti növekvő társadalmi elégedetlenségek politikai okait, képtelenség lett a politikai bürokraták privilegizált helyzetét és ellenőrizhetetlen politikai(-gazdasági) hatalmát a meg-nem-tervezett rendszerváltás szükségszem következményként megnevezni, pláne azt állítani, hogy nemcsak a jövedelemelosztás szférájában, hanem a döntéshozatal valamennyi fő területén monolitikus maradványok élnek tovább, új hatalmi dominanciák épültek ki, s ez sok esetben ellene dolgozik a társadalmi struktúra céltételezetten pozitív, demokratikus változásának. Stabil hivatkozási alap marad viszont az, hogy centralizációs gyakorlat nélkül a termelői vagy szolgáltató társulások a maguk vadpiaci érdekracionalitása alapján (és korántsem demokratikusan) alakíthatják a társadalmi struktúrát, tehát kell valaki, aki ellenőrizheti a gazdaság és a piac korlátlan spontaneitását, s mi más lehetne ennek ellenszere, mint az állam s az ő felügyelő intézményei, érdekképviseletei, gazdasági érdekeltségei...? E kényszeredetten vállalt bürokratikus ellenőrző funkció, s a hivatalosan generált apologetikus ideológia a jövőépítő logikának, valamint a fejlődés racionalitásának nevében ismét „tudatos tervezője” próbál lenni a társadalmi szükségleteknek és akaratoknak. Mindez aligha szolgál másra, mint önlegitimációra, ráadásként egy elitisztikus szerepkör tartósítására. Mind a piac újrafölfedezése - mint minden társadalmi baj megoldásáé -, mind pedig a parancsuralmi gazdaság fölváltása a gazdasági parancsuralommal, a látszat szintjén azt a hallgatólagos felismerést sugallja, hogy a társadalom és a gazdaság makroszintű változásai nem valami rosszul újraközpontosított uralom, hanem liberalizált piaci önszabályozás eredményei; vagyis szó sincs állami gyámkodásról és hatalmi presszióról, elosztási privilégiumokról vagy protekcionista tervezési logikáról, apparátusok önérdekéről vagy a politikai szféra kiterjesztéséről. Az önigazoló ideológia szerint mindeme jelenségegyüttes egy átmeneti társadalom belső konfliktusainak kifejeződése csupán, s hovatovább egészen természetes, hogy a teljes, sőt bővített intézménystmktúra újratermelődik olyan feltételek mellett, amelyeket (nem a kormányzat és a hozzá közel álló körök primér érdekei, hanem) a politikai-gazdasági prioritások megkövetelnek. Nyilvánvaló viszont, hogy a zéró-pontról indított kapitalizációs verseny is strukturális ellentétet termel újra, amikor a dinamikus fellendülés ideológiájával nemhogy nem csökkenti, de egyenesen támogatja a szelektív módon átörökített stmkturális egyenlőtlenséget. A tulajdonviszonyok ilyetén „átrendezése”, az egyenlőtlenség sokféle formájának törvényesítése, és a válságmegoldás vállalása címén egy új politikai-gazdasági elit kezébe jutott a rendelkezési hatalom. így a kormányzati munka azt a látszatot kelti, hogy a „rendszerváltozás” megoldotta a fordulatot a régi politikai elit uralmi korlátozásával, s a ma kiosztott privilégiumok immár a gazdaság logikáját követik, fölébe kerülvén a politikának, meg az állam mindenhatóságának. Szó sincs tehát arról - sugallja imigyen a kormányzó párt -, hogy az új politikai elit, és a még ellenőrizhetetlenebb új nómenklatúra gazdasági hatalma az állami privilégiumok elosztására is nyilvánvalóan átterjed, magyarán, hogy 124
