Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
egy új politokrácia és annak ágazati relációi döntenek a struktúrák célszerű átalakításáról. Hanem csupán arról kell most beszélni, hogy a gazdaság adott intézményes struktúrája a pártállam megtermelte elmaradottságot hordozza nyűgként, s a fejlődés ezenfelül is külső és belső korlátok, meg körülhatárolt utak mentén lehetséges csupán, így előnytelen alakulásáért sem a mostani kormányzaté a felelősség... Ugyancsak kontinuus elem maradt az egyszemélyes kormányzati diskurzus. A társadalom java része, amely nem is vesz részt a párbeszédben, vagy átlagos esetben is eleve ki van zárva a politikai párbeszéd minden formájából, eközben pontosan tudja, hogy formális és konkrét értelemben egyaránt az új politikai apparátus és kapcsolt részei rendelkeznek mindama hatalommal, amely a politikai struktúra keretének tartósításához és gazdasági előnyeinek megszerzéséhez szükséges. Következőleg az uralkodó elitnek, mint az állam és a társadalom érdekei megtestesülésének, illetve annak legitim kifejeződésének politikai akaratát végső soron e társadalom etablírozott gazdasági és politikai struktúrája szenvedi el. A politikai főhatalom függetlenedése a társadalmi szinttől, s arrogáns válaszai a társadalmi kérdésekre egyaránt azt tükrözik, hogy a választásokon elnyert legitimitás és a hatalom berendezkedése ismét mindenféle értelemben kizárja a társadalom beleszólását az őt magát érintő ügyekbe, annak ellenére, hogy a képviseleti mandátumot nem erre adta. Ez pedig - a kormány és a politikai élet főbb szereplőinek egyre romló társadalmi értékelése mellett - ugyancsak nem az Antall-kormány „bűne”, hanem a parlamentárius demokráciák egyik sajátlagos alapproblémája. Az önérdek gazdasági és politikai-pozicionális kifejeződése, mint a kormányfőhöz képest definiált viszony, két szempontból is döntően „felülről meghatározott”. Mindkettő éppannyira történeti gyökerű, mint jelenkori. Az egyik a ma gazdaságpolitikai téren vállalható kormány stratégia: itt nemcsak a nyugati piacba betagolódásunk korlátosságára gondolok, amely nem mai eredetű, hanem arra is, hogy a ma Európában bárhol vállalt kormányzati gazdasági stratégia és irányítási racionalitás lényegében kétféle: liberális vagy konzervatív. Az Antall-kormányzat kezdettől és nyíltan a konzervatív politikai magatartás és értéktudat prioritását kívánta biztosítani, holott a huszadik századi konzervatív kormányzatok és gazdaságpolitikák okkal vállalják a nyugati értékrendnek azt a részét, amely elutasítja a nagymérvű állami beavatkozást. Ami pedig a magyar konzervatív Antall-eszményt, a húszas-negyvenes évek közötti állami konzervativizmust illeti, az éppen gyökeresen ellentétes a nyugati mintával. A másik nyugati eszmény, amely a politikai célképzetek terében megjelenik, a liberális állampolitika, amely viszont politikai garanciák biztosítása mellett mond le nemcsak az uralmi racionalitás nevében fokozott kormányzati beavatkozásról, s nemcsak a politikai befolyás „privatizálásáról”, hanem a gazdasági folyamatok egy kézbe markolásáról is. Tehát minálunk keveredik a legrosszabb fajta nyugati minta és saját stratégia, megmarad a központosított állami szerep, de liberális tolerancia nélkül, megmarad az erős állami beavatkozás, de közjogi hitelintézetek és a mezőgazdaság tekintélyes állami szubvencionálása nélkül, megmarad a parlamentarizált felelősségvállalás és az állampolgárokra visszaterhelt gazdasági felelősség - de a kormányzati presztízs vélt csökkenése nélkül. A másik alapja a „sikerképes” önlegitimáló stratégiának, a privatizáció mint hűbérbizomány működtetése, vagyis egy látványos újrafeudalizálási, vagy legalábbis paternalizálási kísérlet. Az MDF illetőleg a koalíciós kormánypárt részéről a privatizáció lehetősége úgy merül föl, mint a „bűnös nemzet” öntudatának visszaadományozási gesztusa, amely nemzetet éppen ez a kormányzat szabadította meg a nyakán ülő tovarisoktól, a szocialista kényszerpiactól, a kágéestés függésrendtől, az egész negyven évi terrortól és totalitariz125
