Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
pártközpont(ok) irányították a helyi folyamatokat, vagy olykor épp ellenkezőleg, ők hagyták magukra, szorították valódi döntéslehetőségek nélküli helyzetbe a területi struktúra szereplőit, a központi politika helyi ügyvivőit (s ez érvényes volt mind a koalíció, mind az ellenzéki pártok vidéki sejtjeit tekintve). A perifériáról nézve tehát maga a politikai centrum, sőt: „a rendszer” továbbra is idegenként és kényszerítő hatalomként jelenik meg. S miközben a politikai rendszer a maga fennmaradását ilyen módon biztosítja, az „új demokrácia” ilyetén állandósulását egyre kevesebb társadalmi szereplő kívánja már. A társadalom nagyobb hányada, mondhatnánk korántsem „törpe minoritása”, hanem elsöprő többsége számára evidencia ma már, hogy amennyit nyert egy új politikai garnitúra színrelépésével és a politikai hatalom „belső modernizálódásával”, az túl drága ár volt ahhoz képest, amit ennek megfizetni kénytelen az életszínvonalromlás, a hamis ideológiák, az egyre kevésbé hihető Nyugathoz-csatlakozás terén. A kormányzati tevékenység hangütése kezdettől az volt: meg kell teremteni és ki kell bővíteni a politikai demokrácia intézményeit, s olyan strukturális változásokat kell hozni, amelyek messzemenően meghaladják a pusztán politikai szféra hatókörét. Az Antall-kabinet a későbbiekben azonban - s főként 1991 őszétől, az amúgy is karakteres kormányváltoztatás időszakától - megkezdte a privatizációs folyamatot keményen etatizálni, mondhatnánk: kormányzativá tenni, valamint kiárusítani részint magát a privatizációs eszmét, annak eszközrendszerét, bizalmi pozícióit, és átvenni a befolyásolás jogát az ellenőrzés terén, ami végül is a privatizáltak kisajátítására koncentrál. Az új rezsim lúvatalos ideológiája ismét a változások „igazi” képviselőinek legitimációját kívánta elérni, szembeállítva őket először a népesség széles köreiben hitelüket vesztett korábbi pártfunkciókkal, a veszteséges vállalatok vezérkarával és a változásban nem érdekelt társadalmi szereplőkkel. Ezt követően azonban mind az új ideológiai tájoltság, mind a politikai és a gazdasági várakozások egy nem elhanyagolható része kereste az „új kiegyezés” lehetőségét a vagyonelosztásban és az új privát vagyonok kiépítésében érdekelt adminisztratív illetve politikai garnitúrával. A kárpótlás ügyének késleltetett fölvétele, vagy a földtörvény ügye, a vagyonjegyek mesterséges szabadpiaca és állami fizetőeszközzé változtatása ugyancsak arra volt hivatott, hogy megnyerje a társadalom rokonszenvét a kormány iránt, valamint hogy ez új klientúra kiépítését alapozza meg, amelynek elkötelezettsége segítette vagy segíteni fogja a közös nyelv megtalálását a korábbi (központi vagy helyi) hatalmi eliten belül található reformerekkel (akik egy része jó érzékkel átlépett a gazdasági „modernizáció” szférájába), illetve a hatalomhű új modemizátorokkal, akik tevékenyen elősegítik a kormányzati teljesítmény elfogadtatását és a kormány érdekköreinek vagyoni perspektíváit. Legitimitás cs hűbcrbizomány A kormányzat egy új integrálási kísérlettel is próbálkozott: a kárpótlás mint a politikai bizalom és a joviális együttérzés megvásárlásának eszköze kezdettől fogva mint ígéret volt hivatott új osztálybázist teremteni a kormányzati ideológiának, s éppen ezúton lett kívülről is korlátozó eszköze a jobbára szabaddemokrata vagy volt szocialista vezetésű helyi önkormányzati szabadságjogoknak. E politikai szimpátiakeltést megcélzó és legitimitást garantáló álláspont igen megfontolt politikai éleslátásról és tervezésről bizonykodik. S mivelhogy a hatalmi ágak megosztása ténylegesen megtörtént, az új formális demokratikus intézményrendszer pedig kiépült, lehetetlen egy puszta gazdasági racionalitás, piaclogika vagy válságmegoldó attrakció nevében számonkémi a kormányzaton, mit követett el a privatizációval összefüggésben a struktúratervezés terén. 123
