Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
kor kifejezetten tervei ellen hatnak, illetve nem kis részben a régmúlt történelmi örökségeként maradtak itt, s befolyásolásukhoz tetemes időre, szervezettebb és koncepciózusabb társadalomépítési stratégiára van szükség. Ez viszont hiányzik, amire kétségtelenül számos megnyilatkozás utal az elmúlt években (tv-interjúk, újságcikkek, riportok jelzik, hogy a társadalmi szerkezet építéséről mindig csak jövő időben fogalmaznak). Nem érzékeli továbbá a kormányzat azt sem, hogy a politikai struktúrába korábban belenyugvóan betagolódó népesség milyen gazdasági pozicionáltságra tehet szert, milyen jövőképpel és perspektíva-tudattal él együtt, s még kevesebbet lehet tudni arról, milyen mérvű mobilitási aspirációkat dédelgetett és rejtett el a népesség mobilabb, innovációra hajlandó része a rendszerváltozás előtt, ebből mit képes ma még előkotomi, annak milyen érvényessége van, s milyen feltétel-együttes szolgálná ideális teljesülését. S miközben az Antall-kormányzat egyik vállalandó céltevékenysége a stabilitás biztosítása volt, mégis, az erre garanciát ígérő nyilatkozatok feledni látszanak, hogy a társadalmi mozgások növekvő mértékűek és talán súlyosodó jelentésűek is. E dinamikai feszültség igen szembeszökő a kormányzati felfogás és a mindennapi élet szintkülönbségét tekintve. A kormányzat defenzív felfogást mutat a változásokkal szemben, elhárítja a konkrét mozgások tudomásulvételét, s nem vállalja sem az iránymegjelölést, sem a célzott vagy képzelt változások elősegítését, miközben fenntartja ama óhaját, hogy a rendszerváltás folyamatát kezében tartsa. Magatartási stratégiája kezdettől fogva valami ellen irányult (a „bolsevizmus” ellen, az ellenzékiség ellen stb.), nem pedig valami megvalósítása érdekében. Ugyancsak 1990 tavaszától a keresztény nemzeti elv, az önigazoló, a saját hatalmi pozíciót szélesítő, az újnemzeti ideológiával integráló eszme vezérelte a kormányzati politikát, amely mintha inkább mikrostruktúrák, klientúrák és informális hálók segítségével próbálná megvalósítani a makrostruktúra átalakítását. Ehhez tartozik még az egész privatizációt - mint rendszerintegráló eszközt, mint a politikai modernizáció legnagyobb szabású hazai ígéretét - tisztázatlan eszközrendszerrel kezelő kormányzati gyakorlat, amely az AVÜ és más intézmények létrehozásával, adó- és jövedelempolitikai manipulációkkal olyan szétkoordinált rendszert teremtett, amely voltaképpen bármiféle privatizáció esetén eleve ellentmondásban áll a váltás ígéretével és a változás gazdasági szereplőit illető érdekmögöttesekkel. S ha mindezt kiegészítjük azzal az empirikus tudással, hogy mi minden maradt a helyén a politikai osztottság, a strukturális szerepvállalások, a politikai reprezentáció vagy a politikai mezőben való megjelenés terén, valamint okulva abból, hogyan lett privatizált vagy nyugati tőkének kiárusított magánvagyon a szocialista állami tulajdon jelentős hányadából, voltaképpen aligha találgathatunk abban a kérdésben, ki mindenki él tovább ugyanabban a közegben, ugyanazzal az uralmi eszköztárral és személyes kapcsolatrendszerrel, amivel élhetett az elmúlt negyven év alatt - mindezt tudva igen nehezen beszélhetnénk politikai kritika nélkül arról, hogy ki és miképpen törölte el a múltat. A pártállam utáni prekapitalista korszakban a struktúra-alkotó intézményi mechanizmusok (illetve ezek hagyománya és jelene), valamint a személyes társadalmi kiszolgáltatottság formáinak fennmaradása és gyarapodása ugyanúgy föllelhető mint kontinuus elem, amiként az ezek elleni állampolgári harc minden korábbi módjai - a politikai nem-részvételtől a nyílt érzelmi ellenállásig, a sértettségtől a másodlagos tájékozódási eszközök használatáig, a második és a harmadik gazdaság fennmaradásától a megszerzett kis vagyonok valutásításáig és Nyugatra juttatásáig stb. - tovább élnek mint a legalapvetőbb politikai emancipációs igény látványos kifejeződései, a társadalmi védekező stratégiák legtermészetesebb formái. A pártállami társadalmi és politikai struktúrában, röviden tehát a makrostruktúrában a függőségi viszonyok minden intézményesítettség mellett is megvoltak a privát szféra és a 121
