Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

lehetne idézni a polgárosodó paraszti rétegekre hivatkozó kormányszlogeneket, s összevetni az utóbb beiktatott mezőgazdasági támogatás-visszafogási gyakorlattal. Ugyancsak a sikertelenség jele az is, hogy a politikai döntésrendszerben a függőségi szálak egyirányúsága és személyes térbe kerülése ismét totálissá teszi az állami beavatkozás lehetőségét mind a gazdaság, mind a munkaerőpolitika, mind az oktatás, a médiák vagy a kultúra terén, s mindezek eredményezik utóbb a politikai és gazdasági klientúra kiépítését, a társadalmi kiszolgáltatottság növekedését és az érdekérvényesítés atomizálódásának feltételeit, és sorolhatnám még.

Elmondható tehát, hogy a rendszerváltás első demokratikusan választott kormánya a politikai pluralizmus körülményei között elmulasztotta a társadalom várható átstrukturálódásának tervezését, a szükséges politikai intézmény- és feltételrendszer biztosítását, amellyel egy negatív trend kezdetét segítette elő. Ismét esélye van a politikai döntéshatalom túlcentralizálásának, az ennek megelőzését szolgáló politikai ellensúlyok tudatos mellőzésének, valamint annak, hogy a társadalmi makrostruktúra a korláttalan politikai és piaci érdekeknek rendelődik alá.

Még több meglepetés érte a magyar gazdaságot és a vállalkozói szférát, ha a társadalmi nagyszerkezet csoport-elemeit együtt tekintjük a változó gazdasági térrel, a nyugati aspirációjú befektetésekkel, a tőkeerős és a bizonytalan jövőjű sok tízezernyi befektetővel egyetemben. Márpedig nyilvánvaló, hogy sem a társadalmi/politikai rendszerváltást, sem pedig a kárpótlási és privatizációs ígéreteket nem lehet ma már anélkül számba venni, hogy ne tekintenénk egyúttal a szociabilitás olyan kategóriáira, amelyek behatárolják a vállalkozásra képes, a privatizációban érdekelt vagy a rendszerváltoztatás céljaival alapvetően egyetértő társadalmi szférákat, vagyis olyanokat, mint az életmód, az identitás, a mobilitások, a deklasszálódások, a korosztályonként módosuló szocializációs modellek, a politikai-kulturális rétegzettség, a csoportos vagy réteg-aspirációk együttese és összefüggéseik láncolata a társadalmi perspektívákkal.

Ugyanakkor nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy átlássuk: lehetetlen a privatizációs ígéreteket véghezvinnie, ha a társadalom nagyszerkezetéről halvány fogalma sincs a kormánynak. Tény, hogy nem lehet a kormányt azzal vádolni - amit mellesleg sokan vártak volna tőle győzedelmes színrelépése előtt és után is -, hogy leszámolt végre a gazdagodási-kapitalizálódási tendenciát keményen akadályozó politikai intézményrendszeri és piaci akadályokkal, valamint az ezekkel szembeni politikai és társadalmi érdektörekvésekkel. A kormányzati munka hatékonysága e téren talán gyöngébb, mint a Németh-kormányé volt (arról nem is beszélve, hogy mindkét kormányzat jószerivel csupán elkezdhetett valamit megvalósítani, de, mandátuma lejárván, véghez már nem vihette).

Nézzük meg hát, mit tett az Antall-kormány a társadalmi struktúraépítés terén.

Újdonatúj társadalmi-gazdasági struktúra?

A makrostruktúra céltudatos változtatása mint kifejtett politikai cél nem egyszerűen a kormányzó párté volt. Az egyes pártok ugyanis éppen a gazdasági rendszerváltás várható lépéseivel összefüggésben hangoztatták egyik vagy másik társadalmi nagycsoport támogatásának, jobb pozícióba segítésének halaszthatatlan szükségességét (erősen sarkítva ezt úgy jellemezhetnénk: 1989-90-ben az MDF programja „a kis- és középegzisztenciák megerősítését tűzte célul”, a Magyar Néppárt a tulajdonos parasztságot pártolta volna, a Fidesz és az SZDSZ a liberális gazdaságpolitika és a lényegében liberalizált piac hívének mutatkozott, az MSZP a kis- és nagyvállalati szférát mentette volna meg, a Független Kis118