Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
szerre szeretne nemzetcentrikus és mozgalompárti lenni, felhalmozna a gazdaság oltárán, de fél ennek kockázataitól stb.), tehát az átmenet korszakában általánossá váló politikai magatartás egy korántsem statikus társadalmi-tagozódási igényről szól. S pontosan ez az a dinamikus jelenség, amely a kormányzat számára ismeretlen, mi több: kezelhetetlen is, mivelhogy áttekinthetetlen maga a politizációs folyamat, s lényegét tekintve megoldatlan a valódi képviseleti mechanizmus is. A kormányzatnak nincs tudomása az állampolgárok politikai érdek-kötöttségeiről, értékeiről, politikai kultúrájáról. Az Antall-kormányzatnak nem volt erről a szuverén társadalmi szféráról, illetve a társadalmi struktúra átalakításáról, formálhatóságáról semmiféle valódi képe. Illetve: ami van, az épp a plurális társadalom megteremtésének mítosza, öndicsőítő feladatvállalása, amely tisztán formai szinten kacérkodik egy homogenizált nemzeti identitás kialakításának esélyeivel is. Emiatt, mint azt a kormánypárti (s olykor a felhangolt kritikai tónusú ellenzéki vagy koalíciós kisgazda) nyilatkozatok igen illusztratívan jelzik, a kormányzat saját tevékenysége szükséges elemének tartja, hogy a piacgazdasággal szembeni védekező attitűdöket korlátozza, a remélt piacgazdaság nyerteseinek és veszteseinek konfliktusait akár a drámai éleződésig vigye, végső soron pedig a társadalom sikertelen homogenizálását követő atomizáltág kezelése érdekében azon van, hogy megerősödjön illetve önállósuljon a politikaművelők „ osztálya”, s kiépüljön az a játéktér, amelyen a képviseleti szereplőknek saját pályája lehet. Ilyetén mód a kormányzat maga is hozzájárul a társadalmi struktúra alakításához, csakhogy szempontjai nem szolidaritáson alapulnak, hanem strukturalista-pragmatikus politikai érdekeken. A politikai intézményépítés jelen korszaka nyilvánvalóan magán viseli a speciálisan kelet-európai átmenetek jegyeit. Például a klasszikus társadalomtörténeti fejlődésfolyamatban a kapitalizmust követő liberális demokrácia helyett minálunk a liberális elkötelezettségű rendszerváltó program vívta ki létjogát és relatív győzelmét, s ez a politikai irányzat kapott prioritást az átalakításhoz szükséges kapitalista gazdasági, tulajdoni, társadalmi, politikai feltételek nélkül. Ezért azután alapvetően reménytelen a társadalomban még gyökértelen pártok társadalmi struktúrát kifejező/képviselő szerepét várni, ahogy egyelőre még reménytelen a politikai pluralizálódás és a gazdasági pluralizálódás összefüggéseit fölismerni. Anélkül, hogy közvetlenül bizonyos kormányzati köröket tennék felelőssé a politikai átmenet természetét, mechanizmusait, céljait illetően, kénytelen vagyok tapasztalni, hogy a politikai pluralizmus az átmenet első három évében félreérthetetlenül paternalista jelleget öltött. A paternalista pluralizmus és a főkegyúri joggyakorlás összetévesztése a többpárti demokráciával, kétségtelenül az Antall-kormányzat egyik alapvető működés-zavara. A rendszerváltozás előestéjén annyi körvonalazódott, hogy a társadalom tagoltságát a politikai szféra optimális esetben képes visszatükrözni, s nem csupán az „elit/tömeg” dimenzióban, hanem a strukturálisan osztott, belsőleg is mozgásban lévő társadalom sokszínű megjelenítőjeként. Az átmeneti időszak gyermekbetegségei azonban idült szervezetrendszeri problémákká váltak. Hogy csak néhányat említsek: polgárság és alulról-belülről kiépült gazdasági kontroll nélkül az önkorlátozásra nemigen hajló állam egyértelműen a társadalmat helyettesítő szerepkört vállal magára, fölerősítvén a régi állami kényszereket, s mellékes szerepbe szorítva a létrejöttét alapvetően elősegítő civil társadalmat. Emiatt könnyen kialakul és állandósul az állam intézményi struktúrájának társadalom fölé emelkedő, „privatizált közhatalmi” szerepköre. Azután fontos témaköre lehetne a kormányzati hatékonyság mérlegének, hogy a nemzeti megújulási program elsősorban azt a középréteget célozza meg, amelynek kialakításáért oly keveset tett utóbb a kormányzat. Példaként 117
