Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

dokolni, mert mindabban, amit a kormányzat az átmenet, a rendszer megváltozása terén vállalt, benne van, hogy a társadalmi nagyszerkezet nyilvánvaló módosuláson fog átesni. Márcsak azért is, mert a korábbi, mereven formalizált, szociológiailag hamis, egyoldalúan marxista osztályelmélet alapján idealizált-ideologizált társadalmi struktúra felszabadítása, a sarkalatos osztálytörvény (a társadalmi illetve magántulajdon közti válaszfalak) robbantása volt az új kormány fő ígérete. Beleértve a tulajdon, a mozgásszabadság, a kárpótlás, a gazdagodás, a piaci kapcsolatok, a nemzetközi érvényesülés stb. visszaajándékozását a népnek. Magában a miniszterelnöki beszédben ez a célfeladat kellőképpen kiemelten, programosan jelenik meg. De ugyanilyen látens, konkrétumok nélküli pártprogramtartozék volt a stabilitás megőrzésének szándéka, amelyet mind a nemzetközi helyzet feszülése, mind pedig a Grósz-kormány és a Németh-kormány idején elindult hatalmi elbizonytalanodás miatt kellett hangsúlyozni, és ugyanígy a struktúrabiztonságnak, vagyis a nagyarányú és végletes szétesés megelőzésének ígérete is előlegzett bizalom kiérdemlésének tárgya volt.

Minden átmeneti, rendszerváltó társadalomnak meg kell küzdenie az új rendszer kialakításának föladatával. Minthogy pedig az előző társadalmi-történeti korszakban a kommunista politikai hatalom kellő eréllyel deklarálta kitűzött osztálycéljait és várható eszközeit is, az Antall-kormány nagyon is bölcsen tette, hogy jövendő presztízse védelmében hallgatott a maga konkrét struktúra-elképzeléséről. Mintha tudta volna előre: uralmának sikeressége nagyban attól függ, hogy ígéreteit mily mértékben tudja megvalósítani.

A közvélekedés persze szimplán úgy fejezi ki ezt, hogy maga a rendszerváltás is elsősorban az elitek cseréje csupán, a kormányzat a felsőbb rétegek érdekeit képviseli, s épp ezért a működését is mindenekelőtt a jól pozícionáltak, a gazdagok, a régi vagy új politikai szférához tartozók befolyásolhatják. Bizonyos, hogy a közvélekedésben annyi megokolt gyanakvás után nemcsak az dolgozik, hogy minden hatalomrakerülőt csalónak tart, s nem is csupán az, hogy a változtatást nyíltan vállalót ruházza föl a biztatóbb jövő kialakításának „mandátumával”, hanem az is magyarázó oka az egyszerűsítésnek, hogy az állampolgárok többségének az elmúlt négy esztendő alatt tisztázatlanná lettek gazdasági, képviseleti, társadalmi hovátartozási érdekei. Magyarul a változásoktól óvakodó korábbi közérzetet a létbizonytalanság váltotta föl, amely részint a megvalósulatlan reményekből táplálkozik, (hogy ugyanis egy jóravaló kormány majd biztosítani tudja legalább a korábbi szintű egzisztenciális színvonalat), részint a nem egykönnyen áttekinthető társadalmi tagozódás, átrétegződés élményéből ered. A várakozások dacára a magyar társadalom elégedetlen maradt, amelynek egyértelműen belátható oka nemcsak a társadalmi vagy politikai funkcióvesztés, amelyet tíz- és százezrek éltek át a párt-, a tanácsi-, az igazgatási vagy a nagyipari vezető apparátusokban, hanem az ezt kísérő deklasszálódás érzése vagy félelme, illetve a nem tisztázott társadalmi különbségek .jelentése” is, amely - ma már ez szembeszökő lett: értékrendi válságot is tartalmaz. S mivel a populista ideológiák is pontosan ezt igyekeznek kihasználni, valami „régvolt biztonságba” próbálnak kapaszkodni az emberek, s elutasítják azt, hogy a rendszerváltás strukturális terheit nekik kelljen viselniük.

Ilyetén közérzülettel azonban az emberek okvetlenül szembekerülnek a kormányzattal, amelynek mostani szerepe nem a totalitárius államé, nem is a demokratikus tradíciójú plurális társadalomvezetésé, hanem az átmenetet „levezénylő” autokratáé, aki nemcsak hatalmi előnyszerzés okán, hanem a kormányzati hatékonyság kedvéért is igyekszik újraközpontosítani minden lehetséges lét-szférát, egészen addig, amíg már képtelen mindezt kezelni. Az állampolgároknak ez az egyszerre premodem és posztmodem viselkedése (aminek jól kivehető jele például, hogy értékkonzervatív és pártfüggetlen akar maradni, egy116