Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
aspirációit tekintve. Ezért a mai magyar társadalom nagyszerkezetének illetve szerkezeti elemeinek keresésekor mindenekelőtt meg kell küzdeni avval a nehézséggel, hogy a pártállam utolsó éveiben meglehetősen szétfolyóvá vált a társadalomszerkezet, amely azután még átláthatatlanabbá vált a rendszerváltozás időszakában. Ezért aligha készíthetünk pontos leltárt az átalakuló rendszerről, illetve annak szerkezeti összetevőiről és mechanizmusairól. Különösen merész vállalkozás lenne ma hitelesnek látszó struktúravázlatot adni e dinamikus rendszerről, főképp, ha nem a rendszer változását, hanem a váltás rendszerét kísérnénk nyomon, s azt akarnánk kideríteni, milyen irányultságú a társadalom politikai magatartása s vele szemben a politikai hatalom megértő- vagy együttműködő-készsége. Szisztematikusságot ugyanis az eddigi változások nem mutatnak. A rendszerváltás politikai programja a rendszerváltoztatást akkor tekintette teljes kömnek és befejezettnek, ha a „régi rendszer” képviselői végképp eltűnnek a politika, a gazdaság és az érdekbefolyásolás számottevő helyszíneiről, s helyüket új szereplők és új demokratikus intézmények veszik át. Ez részint megtörtént, azonban a politikai,.nagytakarítás” nem okvetlenül képes biztosítani a társadalomszerkezet tervszerű változását, még kevésbé ennek kormányzati kontrollját, szervezeti technostruktúráját. Színrelépésének időszakában szerte Európában minden kormányzat nagyot és sokat ígér - kevésbé tekinti azonban fontosnak, hogy az ígéretek mögötti szervezeti szférában ennek biztosítékait is megteremtse. A rendszerváltást, illetőleg a privatizáció szükségességét föltehetően a társadalmi többség üdvözölte, s a rendszerváltoztatás módja volt az, ami sötétben maradt a kormányprogram közzétételének pillanatától, sőt javarészt az még ma is. A kormányzati nyilatkozatok többsége kétféle nagyságrenddel dolgozik: egyes apró, jól illusztrálható jelenségekről szól bizonyítékképpen vagy példázatul, illetve nagy, átfogó, makró-szintű mozgásokat ölel át, ugyancsak önmaga legitimitását, elfogadottságát és sikerességét bizonyítandó. Kétségtelen, hogy evvel csak részben követi a pártállami vezetés öntetszelgő eredménycentrikusságát, s legalább oly módon a nyugati politikusok sikerorientált mintáit tartja szeme előtt. Vitathatatlan, hogy bármely kormányzatot meg lehet fogni önmaga választási hadjáratának szövegeivel utólag mért valódi működésében, s az is tény, hogy a hatalomra kerülés mindig több ígéretet és kihívást sejtet, mint az odajutás utáni eredményesség azt utólag igazolni képes lenne. Az Antall-kormányzatnak az előlegezett ígéretek területén és a megvalósulás mértékét illetően semmiféle túlzott reménye nem volt és nem is lehetett a társadalom-átalakítás dolgában. Jól tudta, hogy a fejlett gazdaságú és erős polgárságú nyugati demokráciák mintegy évszázados küzdelem árán voltak képesek eljuttatni társadalmukat valami csekélyke kis átalakuláshoz, fgy hát ennél többre még egy magabízó „nyugodt erő” sem juttathatja néhány év alatt az egypártrendszer által sújtott országot. Ezért óvatosan nem „ígért túl” semmit. A társadalom struktúrájának, szerkezeti elemeinek átalakulását tekintve sem. Ami nem is baj. Ezt legalább nem lehet ma számon kérni rajta. A baj csupán az, hogy miként a társadalmi struktúráról nem voltak elképzelései a kormánynak, éppúgy nem voltak a menedzserek, a gazdaság modemizálói, a politikai szereplők elhelyezkedésére vonatkozó képzetei sem. Nyilvánvalóan minden politikai rendszer természetszerűleg ellenáll a struktúra egészét érintő változásoknak. A politikai rendszer hatástalansága viszont kihat a rendszer egészének hatékonyság-hiányára is. Tudnunk kell, hogy a politikai makrostruktúra változása a környezet változásától is függ. Gazdasági, nemzetközi, külpolitikai kapcsolataink adják a társadalmi nagyszerkezet egyik külső feltételét, amiképp a társadalmi szerepek változása, az értékrend módosulása, 114
