Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
Az előre vetülő, titokzatos éjszaka fekete szövetének vászna-feszülésére várakozók, cigarettám hemyónyi hamuját mutatóujjam koppintó-kalapácsa veri le időnként virágszőnyegem füves bojtjaira. Az ablak és a ház fölé hajló toronyóra egyre sűrűbben üt érczengéssel. Ezekre a mármár zenehangokra időről időre akaratlanul is összerezzenek. Nyilván az idegeimmel van baj - gondolom szorongva. Ekkor meglibben a függöny, a cérnából való, és tán az üvegen át, tán a szúszaggatta padlózat résein át elémtűnik jánosbogár-szemű szépszeretőm sziluettje.- Nagyon vártál már rám? - moccan szája kettős vonalkája. A koromködben mást nem láthatok, csak csontszín lábainak megvillanásait egészen a füstözött combtő parittyájáig. Felelni sem tudok, gégém útvesztőit nyomasztó-fojtogató álomtampon feszegeti. A fényes-kettős combot fölfelé követi a dohányszín has dombjának finom rajzolata, kétoldalt a partos csípők félkörívei remegnek, s még följebb az emlők kettős, rózsáscsúcsú császárkörtéi, kétoldalt a villogó karok toll- és szárnyrebbenései, majd a fej oválja, az arc síkja összemosódó hajszálvonásokkal.- Ajándékot hoztam neked - leheli és csupa mezítelen.- Ugyan ki küldte? - rebegem a kívánságoktól és kíváncsiságtól megszaggatottan.- Ezt - sikkantja és szemeimbe nyomja emlőinek kúpos rózsáit. Világít az veresen, fényében úszik az egész elvarázsolt, tutajként hánykolódó szoba ezen különösnek mutatkozó, késő éji óra termőtalajában. Hullámveréseiben elalélok... Gyufát sercentek, a szilvakék lángocskánál kenem meg cigarettám végét. Kisszeretőm hirtelen fölsikolt ekkor, gyöngyfényteste zsugorodni-aszalódni kezd, akár a tűzharapófogóban az újságpapír... A légkör megízlelése Kertemnek fodrain, s még mélyebben, a talajvizek fölén valami alattomos alvilági lényekből összeverődő csapat hadsora fokozza flórám zűrzavarát. De hagyom, csak csinálja kedvére a csőcselék; látom, amint hátsó lábacskáikat földnek feszítvén irányt vesznek a gyökérrendszer polipja felé. A delejes vonzás ellenállhatatlanul magához rántja valamennyit; érpatak-hozta, ittmaradott csigaházak hemperegnek vastag szőnyegként a termőréteg fondorlatos forrásnyi habjain. Lám, most beszánt egy túróbogár mélyen a zöldség esernyője alá, de a sárgarépa tölcsére még időben megérzi ezt a rablószándékú támadást. Legyező-lombozatát megsuhogtatja, félnivaló ustor ez a bogárfülnek. Más élők közül galamb-felhő repül át fölöttünk, tollruhájuk menyasszonyi. Akár a repülőgép, oly haragosan zúgatják szárnyaikat az éledező, vihart ígérő forgószelek örvényében. Kihegyezett csőrrel hirtelen lecsapnak sáska-falánksággal, vagy még mohóbban a fiatal borsó folyosóira ezek az égi emeletekről aláhulló madarak. Ez a rengeteg szárnyas ha egy helyre lecsap, olyan az, akár a gyászsötét lavina, akár a siserehad. És ebben a feszült légkörben az én arcomnak lemeze kicsi lélekvesztőként úszik kormány és vitorla nélkül a sodrások-hangulatok-széljárások szeszélyeire hagyatkozva. Akkor a nagy-nagy mag-lakoma után fölröppen mind ismét, szájukban-csőrükben roppan még mag utolszor, de tolltestüket csakhamar elsodorja a beretvaszél odafönt. így vonulnak el végérvényesen, nélkülük álomra száll az egyéb mikroflóra és az én arcomra is a megnyugvás lepke-leple ereszkedik selyemmel, zenével. 112
