Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
A vendégek megkövültén álldogálnak karikába fogva a csataterünket. Egyikük se mer leülni, mintha egy-egy elkövetkező lépés heve-ereje bajba sodorhatná őket... Cimborám kezefejét görcs veri bilincsbe szemvillanásnyi időre. Még húz gyalogjával merészen, majd egérfeje az asztallapra bukik. A sakkvirágos abrosz csatamezejére. Mit kérdezhet vajon ezzel a lépésével? Generációm szerelmi életéről faggatna? A néhai igazi gazdagok nemi naplójába szeretne mindenáron bepillantást nyerni? Fölzúg körülöttem a biztatás kossavája, ugrok merészen L-be, mintha mondanám, a mi generációnk, cimborám, a középkori kalodák fészekaljnyi világbalökete, a mi generációnk a háborús hangorkánban pattant életre, generációnk mosolytalan gyerekkort élt át. Ám az igazi dúsak nemi közösüléseinek változatait bárki utánozhatja közülünk, ha nincs híjával a fantáziának, a szédítő mámornak és a megfelelő oltóanyagnak... Ekkor hirtelen beüt a villám az ablak síküvegén át, jól látható, hogy magnézium-sugár-' madzagos a farka és leveri erőszakkal és megfontoltan söpri le mindkettőnk koronázatlan királyát... Szimfónietta Öreg, hordóhasú stílbútor-faragó barátom kevéssel halála előtt egy kopottvásznú festményt ajándékozott nekem.- Varázslatos ez a portré. Egyszer majd azt is megtudod, hogy miért. Azért hoztam, mivel már nem tudok véle egy szobában élni többé. Fiatal nőt ábrázol a kép hollóhajának zuhatagában. Szeme kettős félholdja lesütve, blúzát az erős mellek kúpjai törik át, a fej körül a háttérben ügyetlenkedő angyalok libegését lehet érzékelni.- Ha nagyon akarod, akkor egyszer - emeli ujját fölkiáltójelként a mester ha majd nagyon kívánod, akkor életre kel, de nagyon vigyázz, ne érj hozzá, mert az a végső megsemmisülését, halálát jelentené... A vásznat az ágyam fölé akasztottam és a bolondos beszédre nem sokat hederítve éltem továbbra is eladdig megszokott, kispocok-hivatalnok életemet. Ifjúságom legutolsó óráján azonban, munkámból kivettetvén, a nők által is mélységesen megvetve, látomások sorozatával megkínzatottan hánykolódtam fekhelyemen heteken át. Egy hajnali derengés ködfirhangjából, hamufinom óraketyegés hullámaiból egyszerre megszólított a portré:- Nagyon szenvedsz? Mereven rátekintek, hajzuhatagát madárcsontú válla elé lendíti kétoldalt, szeme szilvája delejes fénnyel ragyog, s picit mintha kihajolna a kép olajvastag rácsozatának börtönéből. Akárha ablakkereten hajolna át. Felé nyúlok remegve, belemarok megéledett húsába, de a második pillanatban már lebukik a nehéz kép a fal tövébe hatalmas csattanással, úgy éppen, mint amikor vagyont érő virágvázát sodrunk le megszokott helyéről. Motetta iitősökre Guggolok a tűznél estefelé, valami gyökérpálinka tüzénél otthon estefelé és várom négerbarna szeretőmet. 111
