Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
MOLNÁR CS. ATTILA A pillanat szerkezete Hangszerek összeesküvése Az ember, az ámyékarcú most felém lép óvatosan és meghunyászkodva. Elém tárja, föltálalja szemeit, a mélytűzűeket, akár két varázsgömb-lencsét. Olvassak belőlük kedvemre, használjam tükörként a lelkiismeret homorú, pattanékony hártyájaként. Van ébenszín kutyája, most gyenge mellemnek veti erős két mancsát. Öklöm bunkócskái megvédhetnének-e fekete leikétől immár? Az ámyékarcú egyre közelebb jő, orron csap a mellében fészkelő gonoszság földöntúli bűze. Akkor egyszerre két fehérséges, lepkeszámyként kitárulkozó ujjakat látok rácsimpaszkodni szivarszínű nyakára. Ó, Istenem, ezek már valódi, csontvillanású női simogatást rejtő kezek - gondolom szorongva. Es a szemközti arc - mintha tükörben látnám - megnyúlik, az orr előrecsusszan, a fül lekonyul rémületes biztonsággal, maga a test, a csenevész-férges-forma emberhús egyre zsugorodik, fonnyad. Most kutyapózba olvad széjjel az ámyékarcút tartó gerincoszlop, a fekete büdösség asszonyfigurává lényegül. Ez utóbbi háttal áll, föl nem ismerhetem. Mezítelen is mellé, csak füstszín segge-vágányát láthatom. S ekkor összebújva-fonódva-folyva elhagyják méltósággal hálószobám lepedőnyi tükrének belső, tágas rétjeit. Hova veszelődnek el vajon? Az otthagyott hangszerek meg, akár a naftalin-húsú kabátok, lógnak a falon. A hegedűhúr félelmében megzendül, a hernyó-harmonika megnyikkan kéjmámortól átitatva, a bőgő jóllakott-mód böffent nagyot. Benyitnak a zenészek, ki-ki kiszabadítja csigaház-tokjából hangszerét, ki-ki a hangjegyek csermelyét szeretné kisajtolni belőlük. Ám a hangszerek mindvégig némák maradnak, egyetlen húr, vagy síp sem zendül meg többé. Halálán van a prímás szépszemű leánya - gondolják a zenészek szorongással. Rapszódia énekhangra Időharapó cimborámmal fölállítjuk éppen a sakkbábukat a kiskocsmában, ebben a füstösben-homályosban, amikor hirtelen megdörren az ég a tél kellős közepén és mutogató, tüzes istennyilák magnézium-zápora ostromolja máris a zsebkendőcske ablakot. A zenészek pihegnek, a hangszerek meg - akár a régi szekrények gyomrába fészkelődön molyette bundák - az árnyék-sarokban koporsószögeken csüggenek. Lép most a sötét a vadásszal. Olyan mezőt választ, mintha csak kérdezni szeretne tőlem valamit. Mondjuk azt, hogy ugyan miféle emlékképeket őrzök a háborúról? Válaszolok rá a dámával úgy, hogy húzásomból könnyen kitalálhatja, könnyen megérheti: a háborúról nem csupán könyv-fölelevenítette élményeim vannak, s látom azt is, amint az égalj szilvakékje folyamatosan nyilaz bronzlángú villámmadzagjaival sakkasztalunk irányába. 110
