Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

„viseli” az emberi törékenységet, esendőséget, gesztusaiban, tekintetében jelennek meg az érzelmei, a környezetéhez való viszonya. Szerepét egy hatalmas ordítással indítja a Gavestonnal való újratalálkozás örömére, az alakítás további visszafogottsága a küzdelmet mutatja be, a küzdelmet azért, hogy királyként ne üvöltsön, amikor pedig azt szeremé, ne sírjon vagy ne őrjöngjön, mikor érzelmeinek és érzékeinek tombolása azt diktálná. Ebben a küzdelemben őrlődik föl, ebbe rokkan bele lelkileg, s így válik maximális hőfokon lobogó érzékeinek kiszolgáltatott emberből kiégett, összeomló ronccsá. A legmélységesebb megaláztatásokat, az ürülékkel locsolást is a bensőjében megropppant, összetörött lelkű ember egykedvűségével viselő király figurája torokszorító élmény, az előadás csúcspontja. Edward drámájának kibontásakor még egy alak egyénítése nélkülözhetetlen: a kegyenc, partner, szerelmes Gavestoné. Horváth Virgil főiskolai hallgató esetében a rendező inkább a külsőségekre koncentrál. Csak annyit „mondat el” színészével az alakról, amennyi Edward drámájának ábrázolásához feltétlenül szükséges. Már a figura exponálása erre koncentrál. Gaveston ugyanis „elnyúlik” a parányi, T alakú játéktér közönsége közé nyúló szárán, ifjúsága minden bájával, meztelen bőrét számos helyen megmutató, egy kicsi transzvesztitizmust, egy kicsi exhibicionizmust is sejtető ruhájában (Schöffer Judit remek jelmeze). Majd villámgyorsan, macskaügyességgel fölmászik a szín közepén lógó láncra, s a továbbiakban is fut, rohan, vibrál, „környezetet” teremt, a király szenvedélyének tárgyát. Jelleméről, indítékairól neki sem sokat tudunk meg. A„kegyenc státusz” nyilvánvaló anyagi jellegű előnyei mellett talán ő is vonzódik a királyhoz, talán csak kihasználja a reá zúduló szeretetet - mindez Ruszt rendezésében nem fontos.

Ahogy nem fontos a környezet, a főurak egyénítése sem. Ezt jelzi a rendező azzal is, hogy egy-egy színész számos szerepet játszik. Történik pedig mindez egy vágóhídon, ahol a görgőkön guruló hatalmas fémkampókon lógnak a véres-vörös fehér, csuklyás köpenyek, s még néhány jelmez a nyíltszíni átöltözésekhez. Középen egy hatalmas lánc lóg be a színpadra, erre mászik fel első visszatérése fölötti örömében Gaveston, ehhez láncolják a raboskodókat, minden megcsörrenésének funkciója, feszültségteremtő (fokozó) ereje van. A színen látható továbbá egy húsvágó tönk, ez tölti be többek között a vérpad szerepét, de ebbe vágják fegyvereiket a „hadüzenethez” Mortimer és a király. A fegyvereknek is jelentésük van, figurákat, helyzetet jellemeznek: Mortimer egy hosszúnyelű hentesbárdot vág bele óriási döndüléssel, míg Edward egy finom pengéjű, kecses kardot, hangtalanul. Látható továbbá a szín jobb oldalán egy fehér csempefal, melyről minden „vérengzés” után méla egykedvűséggel mossák le a vért egy gumicsővel, mintha a vágóhídi takarító személyzet tenné a dolgát a sertés- vagy marhavágások után. A környezet (a játéktér a rendező munkája) így „elidegenít” és karikíroz is. A rendező nyilvánvalóvá kívánja tenni, hogy szó sincs nagyformátumú királydrámáról, a kicsinyesség, a gyengeség, az emberi gyarlóság és az ösztönök mozgatják csak az eseményeket. Ehhez következetes és ötletes eszközrendszert használ. A harsonák helyett pl. egyetlen kicsi, nevetségesen rekedt hangú postakürtöt. A király emberileg alkalmatlan az uralkodásra, de nem romlottsága, csupán gyengesége miatt. Gyönyörű jelenetben mutatja be ezt a gyengeséget s a koronához való szinte gyerekes ragaszkodást színész és rendező, amikor Edwardot megfosztják a hatalomtól, s el akarják venni a koronáját. Az a tétova ragaszkodás, amivel a király a koronától búcsúzik, mindent elmond az ember bensőjében lejátszódó eseményekről, érzéseiről. A környezet, a főurak még jelentéktelenebbek. Gaveston és a király ellen fordulásukat csupán az irigység és a hatalomvágy motiválja. Leghangosabb és a legüresebb közülük Mortimer, akit Nemcsák Károly hangos, felszínes handabandázással formál meg, ami sokszor inkább az árnyaltabb színészi eszközök hiányának, semmint a figurát jellemző alakformálásnak látszott. A többiek szinte észrevétlen átmenetekkel váltottak statisztákból fő104