Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
NAGY MIKLÓS KUND Minden út Szárhegyre vezet Vígh István, a New Yorkban illetve Ausztráliában élő, világjáró képzőművész tréfának szánta ugyan a fenti kijelentést, de később kiderült, komolyan is gondolja. Amerikai szemmel is igen nagyra tarja a gyergyószárhegyi alkotótábort és annak kisugárzó erejét. A tavaly nyáron volt vendége a nemzetközivé vált művésztelepnek, és úgy érezte, az összegyűlt hatalmas és értékes festészeti, grafikai, szobrászati anyag jelenlegi tárolása, számbavétele, nyilvántartása legalább olyan szintű megoldást igényel, mint a műállomány maga. Az idén tehát egy modem számítógéppel tért vissza, a tábornak hozta. Ezzel az ottaniak színesen, minden szükséges adattal ellátva tudják felleltározni s bemutatni bárhol mindazt a szépet, amivel rendelkeznek. Ez pedig nem kevés. Ahogy a Romániából közel két évtizede távozott művész fogalmazta, a telep megálmodói, Zöld Lajos újságíró, Gaál András, Márton Árpád festőművészek és társaik meg mindazok, akik e nagy fenntartásokkal fogadott kezdeményezést tizenhét éve éltetik, nem is képesek felmérni, milyen nagyszerű dolgot csináltak, mekkora értékekkel rendelkeznek. Ezt az alkotásegyüttest érdemes, sőt be kell kapcsolni a világ művészeti mozgalmának a vérkeringésébe. Első lépés, hogy minél többfelé tudatosítsák, mi van Szárhegyen. Az ódon kolostor többszáz éves vastag, boltíves falai között tehát, a művészek szálláshelyén, faragott székely bútorok, színes szőttesek és kovácsoltvas szobadíszek között dolgozik a nagytudású japán komputer. Különös látvány, a századvég erdélyi valóságának komplexitására jellemző ez a társítás.- A következő fontos lépés - mondja Gaál András, az alkotótábor művészeti vezetője - hogy ténylegesen elvigyük Európába, a nagyvilágba munkáinkat, itt is, ott is mutassunk be belőle válogatást. Persze ez számos nehézségbe ütközik. Az idén lett volna egy rendkívüli lehetőségünk. Meghívtak, állítsunk ki Washingtonban a Capitoliumban. Olyan sokba került volna a szállítás, hogy fájó szívvel, de lemondtunk róla. A tábor önellátó, rengeteg az anyagi gond, a képzőművészeü szövetségtől az idén már nem kaptunk semmit, az árak a csillagos eget érik, pénz meg sehol. Sok-sok lelemény és a kisvállalatok támogatása tette lehetővé, hogy mindebből a vendégeink ne tapasztaljanak semmit, a legjobban érezzék magukat, nyugodtan, ihleteden alkossanak. Gazdag, nagypénzű és önzetlen szponzorok kellenének, de honnan... Nyilván ha eddig, a diktatúra ellenére, valahogy megőriztük a tábort, ezután se hagyjuk veszni, hiszen már rég nem csak egy szép, dédelgetett álomról van szó. Vígh István befolyására az Ausztráliai Magyarok Szövetsége 1993-ra meghívott, hogy Sidney-i találkozójukon állítsunk ki egy válogatott szárhegyi anyagot. Reméljük, az már valóra válik. Addig talán egy alapítvány is létrejöhet a tábor megsegítésére. Ami egyelőre biztos, az a debreceni bemutatkozás. Szeptember végén az ottani tudományegyetem galériáiban viszünk 97
