Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
A különböző városok, falvak a kor színvonalának megfelelő, de bizonyos fokig hatásos járványügyi intézkedéseket léptettek életbe: volt helység, ahonnan kiűzték a prostituáltakat. Korán felismerték, hogy a megvásárolható szerelem művelői fontos szerepet játszanak a szifilisz terjesztésében. Ez manapság is így van az összes nemi betegség - tehát elsősorban a vérbaj, a kankó és az AIDS - vonatkozásában. Mivel a könyvnyomtatás csak nem sokkal régibb, mint az európai szifilisz, értekezések, orvosi könyvek és szépirodalmi alkotások születtek a "francia betegségről". A szifilisz név egy olasz orvos, Girolamo Fracastoro tankölteménye nyomán született: főhőse, Syphilos a disznópásztor, engedetlensége miatt kap szifiliszt a napistentől. A valóságban persze az emberek egészen más módon szerezték és szerzik meg a betegséget a XV. századtól napjainkig, mégha mindig akadnak, akik - teljesen jogtalanul - a nyilvános vécék ülőkéit próbálják rossz hírbe keverni. A szifilisszel kapcsolatos felvilágosítás a régi szerzők erőfeszítései ellenére zsákutcába jutott a XIX. században. A viktoriánus korszakban tombolt a prüdéria, az amerikai újságok még a szifilisz nevét sem írták le, helyette "súlyos vérbetegséget" emlegettek - félig-meddig jogtalanul -, hiszen a szifilisz az egész szervezet, így a vér betegsége is ugyan, de a vérbaj elsődlegesen nem a vért, hanem a bőrt, a szívet, a központi idegrendszert, a hasi zsigeri szerveket sújtja. Csak az első világháború körüli időkben szűnt meg a szifilisz tabu-téma lenni, amiben mindenekelőtt a háborús járvány játszott fontos szerepet. A tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor nagy embertömegek mozognak - lett légyen szó akár háborúról, akár a turistaszezonról -, gyorsul a treponémák átadása és a szifilisz terjedése. A mozgékony foglalkozások követői között is gyakoribb a nemi betegség. Atkozott legyen, mondhatnánk, aki rosszra gondol, de tény, hogy a matrózok, a kereskedelmi utazók, a hálókocsi-kalauzok az orvostörténet feljegyzései szerint gyakrabban betegednek meg. Az úgynevezett rizikó-csoportok közé tartozik a férfi homoszexuálisoknak az a része, amely igen gyakran cserélgeti nemi partnereit. Sorsuk a XIX. század végéig, a XX. század elejéig a véletlentől függött: a szifiliszes betegek egy része ugyanis súlyos idegrendszeri betegségeket kapott általában tíztizenöt évvel a fertőzés után, de a többiek mentesek maradtak az ilyenfajta elváltozástól. A mai napig nem tudni, hogy mi döntötte el a késői szövődmények fellépését vagy távolmaradását. A férfiakat mindenesetre jóval gyakrabban sújtották a vérbaj idegrendszeri komplikációi. A XIX. század utolsó harmadában az orvostudomány inkább a betegség lefolyásának felderítésében ért el sikereket. Egyértelműen sikerült tisztázni - ami négy évszázadig rejtély maradt -, hogy a progresszív paralízisnek nevezett elmebetegség és a tabes dorsalis nevű bénulásos idegrendszeri kórkép a vérbaj következménye. Különböző kutatók a mikroszkóp alatt felfedezték az agyba és a gerincvelőbe behatolt kórokozókat. Nagyon jelentős fejlemény volt a Wassermann-Bordet-reakció felfedezése. Ezzel a próbával kémiai, laboratóriumi úton el lehet dönteni, hogy valaki szifiliszben szenvede, vagy sem. A reakció fő előnye, hogy bizonytalan tünetek esetén egyértelmű választ ad, és hogy lehetőség nyílik a szűrővizsgálatokra. Volt idő, amikor a legtöbb országban minden lehető alkalommal - munkahelyváltoztatáskor, felsőfokú iskolába történt beiratkozáskor, sorozáskor - ellenőrizték a Wassermann-Bordet reakcióit. Ezt közegészségügyileg természetesen egyértelműen helyeselni lehet. 85