Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
lönbözőségeket tételezzük elsődleges létezőkként, és a "legkisebb rossz" elve alapján ezek meghatározott játékszabályok szerint kiegyensúlyozott működésére törekszünk? N.K.: Hadd utaljak itt Bibó Marx-kritikájának arra a pontjára, ahol ő kétségbevonja azt a marxi tézist, hogy a történelem nem egyéb, mint az osztályharcok története, mert - így Bibó - akkor teljes joggal fogalmazhatnánk úgy is, hogy a történelem nem más, mint a kompromisszumok története. S a kompromisszumoknak nem okvetlenül előfeltétele a szembenállásoknak olyan foka, amely csak harc útján oldható föl. Én a demokráciát egy olyan társadalom-szervezési formának látom - s e tekintetben számomra ez az egyik fő mérce -, melyben a lakosság lehető legnagyobb része a lehető legmaximálisabb mértékben tudja megvalósítani önmagát, és megfordítva, melyben az egész társadalmat érintő döntések meghozatalából a lehető legkisebb hányad marad ki. Ez a megfogalmazás természetesen azt is tartalmazza, hogy nincsen sehol olyan "tökéletes demokrácia", ahol valóban mindenkinek megvannak a részvételre a megfelelő esélyei. Sok minden más mellett helytől, időtől, konkrét politikai erőviszonyoktól függ, hogy a kimaradtak, vagy kiszorítottak százalékaránya mekkora. Ahol viszont kialakult egy konszenzus azt illetően, hogy a cél a részvételből kimaradók rész-arányának mind kisebb területre való lecsökkentése és a részvételbe bevontak maximalizálása, ott adott a demokrácia kialakulásának az alapja. E mércét használva szerintem ma Magyarországon a demokrácia föltételei adottak. A gyakorlat síkján ez olyan technikákkal írható le, amilyenek például a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom elválasztása, valamint az érdekegyeztető és a konfliktusmegoldó mechanizmusok beépítése a társadalom szerkezetébe. Ez utóbbiakra nagyon találékony és eredményes példa volt szerintem annakidején az "Ellenzéki Kerekasztal". Persze, időre van szükség ahhoz, hogy ebben a szerkezetben megtalálják a helyüket az olyan, egyenlőre még nem kellően tisztázott státuszú "hatalmi ágak", amilyenek például az önkormányzati testületek, a szakszervezetek, a társadalmi egyesülések, amelyek szintén terepei a lakosság demokratikus társadalmi mozgósításának és participációs keretek tágításának. Hasonló helyzetkereső állapotban van még a "negyedik hatalmi ágként" emlegetett sajtó és a médiumok is, - alighanem e tisztázatlanságok és a viszonylagos hagyománytalanság az oka, hogy a demokráciára törekvő társadalmakban ezek körül a szférák körül anynyira nagyok a viták. Ez most egy átmeneti állapot, de ezzel együtt azt is mondhatnám, hogy a "demokrácia" sem egyéb, mint egy permanessé vált átmenetiség. Amerikában ugyanezek a gondok - például a participációs demokrácia, a lakossági részvételi formák politikai intézményeken túli kiterjesztése körüli viták - ma is fel-felbukkannak, pedig itt a demokráciát már kétszáz éve egyfolytában csinálják. Nem mindegy ugyanakkor a társadalmi problémák megoldásának fontossági sorrendje sem. Magyarországon a szegénység, a munkanélküliség növekszik, a hajléktalanok száma egyre emelkedik, a népesség fogy, az alkoholizmus és az öngyilkosság mutatói a világon a legmagasabbak, az országba menekültek száma nő. Szakemberek tollából erről is lehet időnként olvasni, azonban e kérdések a politikai csatározásoknak mintha a peremvidékeire szorulnának ma, és úgy tűnik, mintha nem csak a kormánykoalíciót izgatnák a kelleténél és valós fontosságuknál kevésbé, hanem az ellenzéki pártokat is. Ezekben a gondokban szerintem sokkal nagyobb szerepet kellene biztosítani a hazai 69
