Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 36. szám

politikai életben a parlamenti bizottságoknak. Itt Amerikában például nagy jelentősége volt épp a minap annak, hogy a The New York Times közzétette az egyik illetékes kongresszusi bizottság jelentését arról, hogy tavaly óta több millióval nőtt az Egyesült Államokban az elnyomorodók száma. Egy-egy ilyen közzétételnek nálunk néha önmagában is komoly szerepe van. Az itteni kormány hivatalnokai tagadják e jelentésnek az adatait és következtetéseit - de a tapasztalat szerint hosszú távon nem sok eséllyel. A kongresszusi bizottságok ereje épp a nyivánosságrahozatalban rejlik, és ez akkora erő, amelyik jó esetben lehetetlenné teszi, hogy a kormány ne vessen vele komolyan számot. Magyarországon viszont a parlamenti bizottságoknak mintha megközelítőleg sem volna ilyen súlyuk, és mintha maguk sem élnének igazán azokkal a lehetőségekkel, amiket elvileg számukra a nyilvánosság jelentene.

K.Cs.: A demokrácia egyes hazai politikai erők felfogása szerint a többségi elv automatikus kiterjesztett érvényesítését jelenti a társadalmi és állami lét minden szférájára. A történelemből tudható, hogy a demokráciának egy ilyen felfogása könnyen elvezethet a többség diktatúrájához, ami katasztrofális következményeket vonhat maga után jelentős számú kisebbségek számára. Ezért tartják ma sokan tőle elválaszthatatlannak a liberalizmust, amelynek egyik értelme a kisebbségek jogainak szavatolása és védelme a többség diktatórikus önérvényesítésével szemben. Ellenlábasaik viszont, épp a demokráciára hivatkozva, a liberalizmusban a mai magyar közéletben nem látnak többet, mint bizonyos elitek klikkérdekeinek szép szólamokba burkolt védelmet, kiváltságos kisebbségek uralomra törekvésének fedőszavát, hovatovább a "bolsevik" mentalitás továbbélését. Nagyon jellemző ebből a szempontból, hogy az MDF "héjái" újabban már saját soraikban sem tűrik azokat, akik magukat "liberálisoknak" tartják: Kiss Gy. Csaba vagy Beke Kata pártján belül erősen marginalizálódott, Krasznai Zoltánt nem egészen tisztázott körülmények között kizárta a pártja, a "párthoz közelálló médiumok" egyik kedvenc vesszőparipája pedig a liberalizmus ócsárlása és a liberális pártok lebolsevikozása. Hogyan látod te a Fórumon belül a "demokratikus" és a "liberális" értékelvek ilyen szembefordulását?

N.K.: Messziről és kívülről nehéz megítélni, de nekem úgy tűnik, hogy az MDF-en belüli feszültségek mögött - csakúgy, mint az SZDSZ-en belüli feszültségek mögött - nem értékelvek, hanem személyi ellentétek húzódhatnak meg. Másrészt, az MDF, ha a legnagyobb is a koalíción belül, nem azonos a kormánnyal, mint ahogy sem a párt, sem a kormány egésze, sem a pártok összessége nem azonos a nemzet egészével.

Az ilyen hadakozásokat én történelmileg pillanatlagos jelentőségűeknek tartom. Ma viszont valóban arról volna szó hosszabb távon, hogy a legerősebb párt és az általa meghatározott kormány a demokráciát olyan többségi uralomként képzeli el, melyben a választásokon kapott jogosítványai alapján elnyomhatja, kibontakozásukban meggátolhatja a kisebbségeket, akkor ez antidemokratikus törekvés lenne. Mint ahogy ugyanez lenne az ellenzék militáns, erőszakos törekvése is arra, hogy megdöntse a demokratikusan választott kormányt. A modem demokrácia egyik jellemzője, hogy mihelyt egy párt a választásokon győzelmet aratott és ezzel felhatalmazást kapott a kormányalakításra, akkortól ez a kormány többé már nem az adott pártnak a kormá70