Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
Nem lehet természetesen különválasztani ezt a folyamatot az információ- és jelelméletek mind nagyobb térhódításától. Amikor a művek esztétikai mértékegysége az innováció foka lesz, az önmagát és csakis önmagát jelölő és jelentő műalkotások birodalmába érkeztünk el. Török László művészete is e redukciós alkotásmechanizmus bevezetésével jött létre. Alkotói módszere egyben a valósághoz való speciális viszonya is. A kifejezendő és kifejezett, a jelölő és a jelölt között létező rést próbálja mind összébb húzni, történetesen a valószerűség makacs megtartásával. Kevés elemmel dolgozik, ezek közül a mezítelen női test, a stilizált és homogén háttér - vagy a gyűrött drapéria - domináns szerephez jutnak a világában. Konzervatív fotós. Abban az értelemben az, hogy nem szívesen alkalmazza a fényképezés trükkjeit, divatjait. A párnán, paplanhuzaton megjelenő artézi kút vagy a költőbarát arca nem a sötétkamra varázslata. Valóságosan elkészített paplanról, párnahuzatról van szó, melyet az artézi kút és a költőbarát felnagyított képéből varrt valóságos nagyságú, térben létező valóságos tárggyá. Mint látjuk, a módosuláson keresztülment mindennapi képek a hétköznapi környezetbe visszahelyezve valóságon túlinak, álomszerűén lebegőnek, szürrealistán asszociaüvnak tetszenek. Török a valóságot komponálja elsősorban, s nem a készített fotót. Ezt csak úgy teheti meg, ha lemond a számára adott valóság lehetőségéről, mely nem más, mint "a lényeget elferdítő jelenségek összességének reprodukálása". Ábrázolás helyett tehát a kifejezés válik számára mérvadóvá, s ezt egyedül az említett médiumok bevezetésével tudja megvalósítani. Csak beállításokkal dolgozik. Ebből arra következtethetünk, hogy lemond a természeti természetesről, felismerve, hogy a műalkotás közegébe kerülve már nem ugyanazok a törvények hatnak a kiragadott részlet elemeire vagy elemei között. Azzal, hogy a művész nem bízik a természet önelrendező elvében. Az ő "fotóspillanatai" számára nincsenek természetes beállítások (beállítódások), mert a jelek, a természeti jelek veszítik el az őszinteségüket, pontosabban önjelentésüket. A tárgyak, a jelenségek egymással összefüggenek, de az általunk, számunkra - s nem velük - teremtett kapcsolatok törvényszerűen manipuláltak, hamisak. Nem ismerjük a természetes természeti jeleket, sem azok kapcsolatát egymással. Török tehát a másik oldalról indul: az önmagukra visszaredukált jelek felől. Jelet választ, első és kizárólagos jele a nő, aki a szülés, az életteremtés, a test és az önmagában megjelenő esztéükum felmutatása, egyben a megkérdőjelezése. A női test így univerzális hordozójává válhat a világ verbális jeleinek is (mint a 48-as vagy 14-es honvéd, autó vagy az ingre ömlő kék vér), megszabadítva őket a rájuk rakódott jelentésalaktól. Ez a női jel veszi át az emberiség kultúrtörténetének "férfijeleit" is. A Corpus-sorozatban a kitárulkozó anyagból a gyönyörére feszített reneszánsz nő ragyog elő, női Jézusként egy megválthatatlanná vált korban. Bár képei az anyagból kibomlás módszerét sugallják, ez csak technikai csalódás. A nő, mint egyetlen meghatározó jelentéshordozó, jelelnyelő is. A sorozatokat retrospektive kell szemlélnünk: a létező matériából nem kibomlanak, hanem a matériát engedik magukba olvadni ezek a testek. Mint a keleti filozófiákban, melyekben születésünk és 56
