Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 37. szám

modern versezeteiről ezt írja: "könyve a remeklések remeklése, de... nem folytatható... nem járható út" (294 1.). Másszóval még a ragyogó zsákutca is felmagasztaltatik (részben), ha nem olyan, mint. Mint micsoda? Ha makulátlanul csak-irodalmi, garantáltan szennyezetlen a politikától.

Amit Határ, a költő, vagy Határ, a drámaíró meg tud kerülni, abba Határ, a kritikus minduntalan beleütközik. A huszadik századi magyar irodalom nagy részét nem szívleli, mert 1) provinciális (helyi keserveivel és gondjaival van elfoglalva, és nem az Általános Emberivel), 2) túl sok benne a líra és kevés a filozófia, 3) értékrendjét nemcsak esztétikai, hanem politikai szempontok is befolyásolják. Külön-külön mindez igaz is lehet, de együtt igaztalan, pontosabban igazságtalan. Senki sem bújhat ki a saját bőréből; ahol nem volt jól működő demokrácia, ahol a politika a modernizáció kerékkötője, vagy éppen a nemzeti lét veszélyeztelője tudott lenni, ott nem lehet elvárni a költőktől, hogy ne emeljenek szót politikai, vagy ahogy Halár mondja, "közéleti" ügyekben. Hogy ez az általános emberi szintjén is érvényes politikai költészet mennyire része századunk magyar lírájának, talán nem kell bizonygatnom: Adytól Petri Györgyig terjed a névsor. Ha megszűnik a politika nyomása, csökkenni fog (máris csökkenőben) az ilyen természetű költészet. A magyar filozófiával nehezebb a helyzet, s nem véletlen, hogy Határ több írásában méltatja az egyetlen külföldön élő és magyarul is író jelentős filozófiatörténészt, Hanák Tibort. Aki Lukács Györgyöt is jobb színben látja (noha keményen bírálja), mint maga Határ; utóbbi csak filozófus-torzókat, vagy a társadalom által kiközösített gondolkodókat talál Magyarországon, olyanokat, mint

Zolnai Béla, vagy Prohászka Lajos. Ami a szépírókat és költőket illeti, Határ új könyve bizonyos fokig igazságot szolgáltat a Nyugaton élőknek - azzal, hogy az 1989 előtti hazai gyakorlattól eltérően ír róluk, elhelyezi őket az egyetemes magyar irodalom nagy mezőnyében: Bakuczot, Kabdebó Tamást, Kemenes Géfint, Makkait és Szász Bélát, hogy csak néhány nevet említsek. Ebben a szöveghelyzetben talán szóvátenném, hogy érthetetlen számomra, miért hagyták le Határ Szívettépő költészet című esszéjének végéről a megjelenés helyét - Határ Győző ezt az 1969-ben kiadott Új égtájak című, nyugati fiatal magyar költők antológiája elé írta, ahol az akkor meg is jelent nyomtatásban.

Apróbb filológiai, illetve technikai észrevételeim is lennének az Irodalomtörténeti kapcsolatban. Bár Határnak ebben a gyűjteményében mintegy hét szöveg foglalkozik erdélyi szerzőkkel (köztük Lászlóffy Aladárral kettő is), az ottani kulturális-politikai harcok egyáltalán nem érdeklik, másként hogyan fogalmazhatna olyan pongyolán, mint ahogy azt a 310. lapon teszi, ahol "két és félmillió lelket számláló székelység"ről beszél. A Major Zala Lajos-kötet ismertetése közben Határ "Sándor Andrást" említi, de a kötet indexelőjének nem tűnt fel, hogy ez azonos a másutt szereplő András Sándorral (ami S. A. írói neve). Bár a 373. lapon azt olvassuk, most "Két nekrológ" következik Szentkuthy Miklósról, én itt csak egyet találtam; igaz, az alól is hiányzik az évszám, s nem minden olvasó tudhatja, hogy a Prae kitűnő szerzője 1988-ban halt meg. Ami az 559 lapos, tehát eléggé terjedelmes és viszonylag sűrűn szedett könyv sajtóhihatárát illeti, abban csak szcmclgetve is elértem harmincon túlra, köztük valódi gyöngyszemekkel (sajtóhi147