Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
Ugyanazon alapállásból kiindulva hasonlítsuk össze befejezésként a Himnusz és a Szózat célirányát. Kölcsey történelmi freskója magyarázatként a nemzeti bűnökért kijáró bűnhődés méreteit felismerve az isten áldásáért intonált, végezetül viszont - mintegy megdöbbenve a pusztítás méretein - szánalomért esdekelt. Vörösmarty az emberhez, a magyarokhoz fordult, a nemzet iránti hűségre intve a hamleti vagy-vagy helyzetben. A következő évtizedekben Arany Jánoson át ez a vezérelv kristályosodott ki; Rendületlenül című verse a Szózat továbbfogalmazását nyújtja. A legnagyobb megpróbáltatások idején, a történelmi kihívások sorsfordulóin a nemzeti méltóság megőrzése mellett az egyes állampolgárok felelőssége és hűsége az, ami lehetővé teszi a kibontakozást, szilárd erkölcsi alapot ad a jövőnek. Sőtér István már említett bevezetőjében nagyon találóan úgy ítélte meg a magyarság legnagyobb tanítómesterének egyéniségét, hogy tulajdonképpen írónak indult, aki sohasem lett vérbeli politikussá, sokkal inkább olyan költővé vált, aki versek helyett hidat és intézményeket létesített. Az irodalomhoz való közelsége tehát alkatilag adva volt. A korra jellemző szerencsés korreláció pedig így olvasható ki: politikai programként küzdeni a nemzeti felemelkedés érdekében nyelvért és irodalomért, műveltségért, s irodalmi programként megfogalmazni, tudatosítani mindazt a gondolatot és érzületet, amely a magyarság felemelkedését szolgálta. Minden romantikus visszavágyódás nélkül egészen racionálisan megállapítható, hogy az annyira keresett kontinuitás, akár 1956 vonatkozásain keresztül, a reformkor óta egyeneságon nyomon kísérhető egészen napjainkig. Történeti beidegződés és lelkűiét, tudat, a cselekvésszándék motivációja így válik érthetővé: a múltból származó irányultság szabhatja meg, jelölheti ki a jövő útját olyan értelemben, hogy végül is nyilvánvalóvá válhat, hogy az annyira hangsúlyozott gazdasági felemelkedés nem is annyira cél, mintsem eszköz anyag és szellem reciprocitásában. Előadás 1992. TV. 7-én, Budapesten, az ELTE Tanárképző Karán. 141
