Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
Tavaszvárás antológiában, egy új fejezetet nyitva. A kiadói tevékenység a hetvenes években némileg fellendült, hiszen évente egy-két kötet jelent meg. Nagyobb fellendülés a kiadói tevékenységben csak az utóbbi három évben tapasztalható ígéretes fiatal tehetségek jelentkezésével. így a mérleg, harminc év irodalmi és könyvtermése egy cseppet sem lehangoló: harminc valahány önálló kiadvány, antológia és három immár folyamatosan megjelenő időszakos kiadvány, a Muratáj, a Naptár és a Lendvai Füzetek jelzik ennek az irodalomnak az életszerűségét. S mindez: önerőnkből! Rá kellett ugyanis döbbennünk, hogy nem tartozunk sehová: Vajdaság messze esett földrajzilag és a köztársasági határok nemléte sem segített abban, hogy "távoli tartomány" legyen (Arany János szavával élve), Pest és az anyaország pedig politikailag esett távol, a Szlovén írószövetség minőségi kifogásokat emelt fölvételünket illetőleg soraiba. Pedig jól jött volna a segítség, avalahova tartozás biztonsága főleg a kezdetekkor, amikor ténylegesen is elölről kellett kezdeni mindent. Annál is inkább, mert a kezdeti, a hosszú születésből származó problémákat, gyermekbetegségeket máig sem tudta kiheverni ez az irodalom. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány:- a műfaji egyoldalúság, a líra egyeduralma- a kritikaírás hiánya- a kiadóházunk mostoha bánásmódja- könyveink terjesztésével járó gondok. Ennek az irodalomnak az elismerése még nem történt meg, de már tudnak róla, és figyelnek is reá a Vajdaságban és Pesten is. Időközben arra is rájöttünk, hogy segítséget intézményektől nem várhatunk. Az igazi elismerést az olvasóktól remélhetjük, akikért és akiknek ezt az egészet csináljuk, akikhez műveink által szólunk. Rajtuk keresztül valósítható meg összes célja, szerepe ennek a tevékenységnek: kezdve a nyelvművelő, nyelvmegtartó szereptől a szórakoztatón túl, a közvélemény- és nemzetformáló felvilágosító szerepig, mert a kisebbségi irodalomnak ezt is fel kell vállalnia. Félig idegen közegben, a nyelvi elszigeteltség folytán az írónak az olvasóhoz való felelőssége is megnő, igazi íróvá pedig csak akkor válhat az ember, ha az igazság kimondása valamilyen oknál fogva problematikussá válik, ha a nyelvi erőtlenség tudatossá lesz. S míg az egyszerű halandó több lehetőség közül is válogathat, addig az író számára egyetlen járható út adaük: tökéletesíteni anyanyelvét, hogy a csörömpölésből "zajtalan sebességű gép” legyen. Mert különben Széchenyi István szavával szólva: "A legmagánállóbb, függetlenebb s legnagyobb számú nemzet is a feneketlen mélység párkányán áll, s veszte előbb-utóbb elkerülhetetlenül bizonyos, ha nyelvét veszti, mert a nyelv a nemzetnek a lelke, mely ha megsemmisült, tenghet az ugyanolyan szolgain azontúl is, de élet benne többé nincsen..." A legnagyobb magyar véleménye ez anyanyelvűnkről, intelmeit fogadjuk meg, ha élni akarunk, mert nyelvünkkel együtt mi is elveszünk. Ebben a kérdésben az író alternaü'vát nem ismerhet! Mindannyiunk nevében mondhaton, hogy szerény eszközeinkkel arra fogunk törekedni, hogy megmaradjon a legkisebb magyar kisebbség. Bence Lajos Elhangzóit Lendván, 1991. szeptember 28-án a Harminc éves a szlovéniai magyar irodalom címmel megrendezett tanácskozáson. 101
