Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 37. szám

mint amiben mi élünk!... hogy Brezsnyevnek huszonöt autó is állhat személyes rendelkezésre, hisz olyan világhatalmat képvisel!... hogy Konrád György könyveit nem kell olvasni!,... hogy Dómján Edit öreg volt, azért lett öngyilkos, Latinovits pedig azért, mert dili-flepnis volt! Stb. stb. Kétségkívül át akartak gyúrni saját hasonlatosságukra. Eszükbe sem jutott, hogy más világban élve immár, nekem szabad akaratom lehet!... még az Óperencián túl sem mondtak le megtérítésemről! Az egyik különösen elszánt, makacs és hithű... rejtett dühében, hogy nem éri el a rábízott feladatot, bársonyszékünkre borította a gyertyát utókban! így örökre feledhetetlenné tette magát. Az utolsó követ egy író volt. (Igazi író, nem kinevezett!) Miután jó író volt, felmérte, hogy én legalább olyan meggyőződéssel mondom a magamét, mint ők az ellenkezőjét... Vele maradt abba a visszahívás kísérlete, de az is lehet, hogy azért, mert hálás fejesünk nyugdíjba ment! Mi itt akkor már régen és biztosan tudtuk mindazt, amit Magyarországon csak feltételeztünk. Kádár János jellemzése a világsajtóban "Magyarország hentese" maradt sok éven keresztül. A nagykorúságukat kivárt ifjú akasztottak jártak az eszemben és két újabb öngyilkost gyászoltam! Dómján Edit a Színművészeti Főiskolán, Latinovits az életben volt évfolyamtársam. Nagyon kínzott a honvágy, de nem volt kedvem visszamenni!

Könyvtárunk egy részében speciális könyvek sorakoznak, volt kollegáimról, vagy éppen általuk írottak!... több a halott közöttük már, mint az élő!!! Ezek az írások nekem itt a távolban azt mondják, hogy előbb-utóbb mindegyik kortársam rájött arra, hogy milyen nagy becsapás áldozatai lettünk! Egyetlen kivétel talán Márkus Laci, dehát ő saját magán kívül, színpadon és filmen nem koncentrált másra. Kivéve egy alkalmat 1951/52 folyamán, amikor egyik nap megállított a Főiskola lépcsőjén. Halkan és rémülten kommentálta az akkor folyó kitelepítést. Nem volt körülöttünk a szokásos nyüzsgés... de nagy merészség volt ez mégis részéről! Azt hiszem, ő is csak akkor realizálta, mikor már kijött belőle a visszafojtott aggodalom. Később kiderült, hogy minden oka megvolt a pánikra, mert őt is kitelepítették, ha csak tíz napra is.

Egypár könyv pályatársaimról nem a megszokott módon áll a sorban.

A többi elé helyeztem őket borítólapjuk szélességében, fiatal arcukat látom minden nap, úgy mint régen. Dómján Editet negyven évvel ezelőtt, életben láttam négy éven keresztül minden nap... a fiatalságomhoz tartozik, nem akarok elszakadni tőle. Húsz éve gondolkodom azon, hogy miért tette! Mindig úgy gondoltam rá, mint akinek a színészet tölti be a lelkét! Miért csatlakozott Soós Imréékhez "sikerei teljében"??? Marilyn Monroe jut eszembe mindig róla! 1962-ben még Budapesten éltem, mikor a magyar lapok a szokásos hangnemben, szocialista fölénnyel kommentálták a híres nyugati sztár halálát!... hogy ilyesmi bezzeg csak a kapitalista világban történhet meg! Mintha Soós-Halász-Gellért-Sarkadi-Rozsos (és a többiek, akiket hely hiányában nem sorolok fel itt!) sohasem éltek-haltak volna Magyarországon. Dómján esetében nem írták meg, hogy Edit nemcsak az ereit vágta fel, egészen biztos akarván lenni a sikerben, fel is akasztotta magát! Az irigyelt helyzetben élő művész a szocializmusban, a hozzám legközelebbi az öngyilkosok listáján, a Kádár-uralom második évtizede elején.

És aztán Laünovits! Ruttkai Éva sorait olvasom: "Parancsolj, tündérkirálynőm!" 93. oldal, 1976. június 10. "Drágám! Mondd meg, mit tegyek! Nélküled nem megy! Nem bírom elviselni, hogy megöltek! Mit tegyek, a ütök úgy rág, mint Hamletét. Iszonyú! Elvettek tőlem."

45