Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
Ruttkai magában hordta ezt a titkot, amíg élt!... de tudta már 69-ben is... 56. oldal: "A világ, amelyben élünk, nincs rendben. Szeretnék rajta erőmhöz mérten segíteni. A rossz gondolatokkal, hazugul élő emberek rengeteg kárt tudnak tenni a világon még akaratlanul is, még annak is, akit szeretnek. Elképzelik, hogy milyennek kell lenni mondjuk az igazi férjnek, vagy a példás beosztottnak és végül hamis útra kényszerítik a hozzájuk tartozókat. Én azért vagyok színésznő, hogy mindig önmagam lehessek! Az emberek azt hiszik a színészről, hogy mindig szerepet játszik, az életben is. Én viszont azt hiszem, hogy a civil élet sokkal többet kényszerít szerepjátszásra." 1982- ben aztán így összegez: "A mi társadalmunk kialakulatlan társadalom, s ráadásul rosszul vezetik. A szellemi életünket is rosszul vezetik..." (66. oldal) Olvasom az írásokat, s ifjú korom plakátját látom magam előtt: "Legfőbb érték az ember!" Én a magam magyarországi sorsát otthon élve is sodróan érthetetlennek tartottam mindig. Sodrónak azért, mert próbálkozásom a magam útját járni (pontosabban megtalálni!) lehetetlennek bizonyult. Érthetetlennek pedig azért, mert bár sohasem készültem színésznőnek, mégis egy évtizedre az ország egyik kivételezett kedvence lettem... Be kell vallanom, ez azért nagyon sok örömet is szerzett nekem! Azt sem értettem, hogy eszmei elkötelezettség nélkül, magyarul: párttagság nélkül!... hogy volt mindez lehetséges!... De ha már így történt, fantasztikus véletlenek következtében, elvártam volna, hogy ennek megfelelően, felelősségteljes állampolgárként kezeljenek. Amennyiben vád ért, tudomásomra kellett volna hozni. Nyílt tárgyalást kellett volna folytatni ellenem, nem hátam mögöttit. Ez nem így történt! Miért?... Mert minden hazugság volt, mind a vádló, mind az ítélkezők részéről. Cinikus játék, szemforgató képmutatás és törvénytelenség. Hasonló Bara Margit esetéhez, azzal a különbséggel, hogy az én számomra ez idejében kiderült!... Barának 25 évet kellett várni rá! Férjemmel sokszor elgondoltuk... mi lett volna, ha nem fedi fel a dolgok állását számunkra nagyhatalmú drukkerünk! Otthonmaradva melyikük sorsát követtem volna? Dómján Editét, Baráét? Vagy mi lett volna, ha elfogadjuk a felajánlott támogatást?! A sokat tapasztalt, cinikus ön-vednökjelölt esetleg feljogosított volna egy bosszúhadjáratra?... Talán azok ellen ügyködtem volna... képmutató kedvességgel..., akik addig ártottak nekem! A példa ragadós... sose lehet tudni! A hatalom megízlelése nagyon csábító lehet! Érdekes játék a "mi lett volna, ha...” variálása, de sok értelme mégsincs, mert végül is az történt, amit egyedül elképzelhetőnek tartottunk! A tények biztos ismeretében végleg megcsömörlöttünk a 66-os magyar valóságtól. Otthagytunk mindent, amit addig elértünk, és nekivágtunk az ismeretlennek. Többezer magyar jutott ugyanerre az elhatározásra abban az időben is, mint előtte... és utána! Ez a tény is magáért beszél! "Hazatérés megtagadása" címszóval az illetékes állami szervek mozgásba lendültek: a sokat irigyelt filmszínésznőt, orvos-férjével együtt börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte a magyar állam. így jár az, aki nem azt teszi, amit elvárnak tőle a népi demokráciában! Mindezzel egyidőben, ahogy az előbbiekben írtam: diplomáciai vonalon a visszatérítésünkön dolgoztak. Ezzel kapcsolatban láthattak a tévé-nézők Magyarországon, 1976. július 2-án egy riportfilmben Útközben élünk címmel. Szerintünk rossz pszichológiával rendelkező terv az, amelyik úgy akar rávenni valakit valamire, hogy közben kemény bírósági ítélettel sújtja. A börtönbüntetés mégcsak rendben van. Akkoriban minden rendes ember eltöltött egy időt a börtön-46
