Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 37. szám

Makk Károly neve alatt sem említik jelentőségében, csak a felsorolt munkák között szerepel... Ellentétben a 39-es dandár című filmmel, amely témája miatt lehetett olyan fontos egyeseknek. Filmkritikusként legalább tíz évvel volt jobb a szemem, mint a szakértőknek. Érdekes olvasmány ez a Filmlexikon, Mensáros László nevét is kifelejtették belőle.

A forradalmat ekkor már "OSE"-ként emlegették: "októberi sajnálatos események”, aztán kötelezően jött az "ellenforradalom" meghatározás. Én ezt a szót sohasem használtam. (Ezt is jelentették, persze.)

Aztán a börtönök kapui megnyíltak. Az elítéltek lassan és nehezen kerültek vissza az életbe. Előbb Nagy Attilát, aztán Darvas Ivánt figyeltem közelről, második pályakezdésük alkalmából. Nagyon egyedül voltam, közben elváltunk... - és nem értettem semmit. Sokat dolgoztam, és ez jó volt (bár nem azt csináltam, amit szerettem volna) és sokat utaztam. Tíz éven keresztül, 1955 és 65 között, rendszeresen képviseltem a magyar színeket külföldön, filmfesztiválokon, filmheteken. Ezek miatt az utazások miatt mindenki irigyelt... - de ezek az utazások nekem nagyon sok pénzbe kerültek, és az öröm mellett, hogy világot látok, újabb kétségeket is hoztak. Felfedeztem ugyanis valami furcsa különbséget a minket külföldön képviselők és mi, az otthonélők között. Ez nem csak abból eredt, hogy mi otthon éltünk (nem túl jól), ők pedig külföldön, szemmelláthatóan nagyon jól! Ok más szempontok szerint éltek, másként gondolkodtak, mint mi otthon Magyarországon. Egyik külföldi utamon, a követségi fogadáson ezt a mondatot hallottam: "Ha most a régi világban élnénk, én lennék a királylány..." — Vicc? Abban az időben ismertem meg Kafka írásait, úgy láttam, hogy azt a világot éljük már újra, amit ő kivetített. A kafkai elnyomó apparátus bürokraükus rendszerében én az új hierarchiát alapozó Kádár-rendszert láttam... Tele képmutatással és törvénytelenséggel. Thomas Mann szerint Kafka időnként felolvasott barátainak írásaiból és ezek az alkalmak ironikus-szatirikus, könnyeket ontó nevetést jelentettek az írónak és hallgatóinak egyaránt. Valahogy így nevettem én is kínomban azon a kommunista-bárói lovagrenden, amelynek körvonalai megmutatkoztak számomra.

Sokféle területet jártam végig filmsztár mivoltomban azokban az években, a legeldugottabb falvakból, táj-előadásokról mentem a legrafináltabb luxushelyekre, nyugatra és keletről még keletebbre egyaránt. Volt alkalmam tapasztalásra, összehasonlításra. A humanista világról való kamasz-álmom végleg elveszett politikamentes életemben, ezt lassan felmértem.

Dolgoztam. Mintegy huszonöt filmet és különböző színházakban többféle színpadi szerepet játszottam. Nem úgy és nem azt, amit én akartam. Több próbálkozást tettem eredeti célom, sohasem gyakorolt foglalkozásom felé, eredménytelenül. A besorolásom véglegesnek tűnt, nem engedtek más irányba lépni. Ekkor lebbentette fel a leplet a hálás, barátkozni akaró nagyfejű, a mi privát, magyar, titkos aktánkról.

Mióta 1992. január elsejével megnyitották a hatmillió volt keletnémet számára a titkos aktákat, amit a STAZI vezetett róluk 22 éven át, sok történetet ismertem meg. Az egyik áldozat, Vera Wollenberger esete különösen megragadta a figyelmemet. Miután átolvasta az ő nevét viselő aktát, arra figyelmezteti a többi ötmillió-kilencszázkilencvenkilenc-ezret, hogy nagyon gondolják meg, hogy igazán kíváncsiak-c sajátjukra. Az információ ugyanis megölheü az egész addigi életünket, úgy, ahogy az övét is megölte. Róla a saját férje jelentett és ezért 1988-ban börtönbe került. "Ezek a dosszi42