Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
ék valóság és koholmány veszedelmes keverékei..." - mondja a V. W., aki sok más sorstársával együtt világnak eredt, ugyanúgy, mint ahogy mi teltük a férjemmel 1966- ban. Otthagytuk 1962-ben vásárolt öröklakásunkat és minden mást, ami fontos és érdekes volt nekünk, mert nem tudtuk elviselni annak tudatát, hogy mint az átkos Rákosi-rendszerbcn, újra készülnek titkos káderlapok. Arra gondoltunk, hogy menekülni kell onnan minél előbb, ahol magas pártfogó nélkül nem lehetséges élni. Tombolóan viharos, esős nap volt 1966. augusztus 2-án, mikor utoljára zártuk rá az ajtót éppen berendezett lakásunkra. Benne maradt minden vagyonunk, az emlékeinkkel, vágyainkkal, reményeinkkel együtt. Anyámtól való örökségem: a két franciababa szintén... addig azoktól sohasem váltam meg. Kemény ára volt belső egyensúlyunknak. Öt év nyomorgás következett... idegen földön, más szokások, közömbös, részvétlen emberek között... csak az tudja, hogy milyen keserves időszak ez, aki maga is végigkínlódta. Honvágy?... Azt mondták, mire állampolgárok leszünk, elmúlik. Nem így van, nem múlt el még ma sem, de az is igaz, hogy Budapesten élve ismertem meg ezt az érzést. "Hazatérés megtagadása" címen börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélt a szocialista állam. Mindezekkel egy időben, itt Amerikában diplomáciai vonalon váratlan fordulattal, egy évtizedig tartó gyúrás indult be... hazairányításunkra. Valószínűleg az otthoni fejes akciója volt, aki maga is kedvelhette a hatalmi játékokat a kisebb fejesek bőrére. Követek jöttek sorban!... Az első alkalom feledhetetlen, igazi kafkai páros volt, mert kelten jöttek egyszerre egy előadás után, amikor Faludy Nyugat-Ausztrália című versét mondtam a zárójeles jegyzettel: (Sötétzárka, Recsk, 1952 szeptember). Azzal kezdték, hogy aki ilyen szépen mondja ezt a verset, az maga is nagyon szenvedhet a honvágytól, amin könnyű segíteni! Visszatérésünk kisfiámmal miniszteri szóval van biztosítva, menjünk haza!... Aztán mély részvétükről biztosítottak férjem halála alkalmából! Elsőnek az jutott eszembe, hogy milyen érdekes! ezek pont egy olyan költő verséhez gratulálnak, aki indexen van Magyarországon, és a recski zárójelet sem érzik offenzívnek!... Majd bemutattam őket mellettem álló férjemnek. Nem csodálkoztak, azt mondták, hogy Magyarországon elterjedt a hír, hogy halálos kimenetelű autóbaleset áldozata lett a férjem. (Lehet, hogy ők terjesztették?!) ..."Hát, ha él, annál jobb! mindhárman menjünk haza! Színésznőt még nem fogadtak úgy Magyarországon, ahogy engem fogadnának!" A New-York-i konzulátus a Fülöp-Kasnyik években nagyon buzgón dolgozott visszatérítésünkön. Mindegyikük elmondta, hogy mennyire nagyra becsülnek mindkettőnket, és hogy milyen csúnyán bántak velünk egyesek! Ezt fejcsóválva ismételgették! Ugyanazt a szöveget, ugyanazzal a hangsúllyal, teljesen egyformán. Nem csoda, ugyanaz a kompjúter végezte az etetést. Odáig mentek a buzgalomban, hogy több elutasítás után még Anyám is megkapta a látogató útlevelet, Apám halála után, 1971-ben. Nagy szó! Egy általuk börtönbüntetésre ítélt börtöntöltclék óhaját teljesítették! Igazán humánus ügykezelés: egy közönséges diss/.idcnsnek öt év után megengedték, hogy viszontlássa az anyját. A hetvenes években több hivatalosan, vagy magánúton errejáró ismert név keresett meg, a visszatérés különböző előnyeit ecsetelve. Sok mindent tudtam meg ezektől: Hogy az a rendszer mennyivel magasabbrendű, 43
