Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
momra különösen fájdalmas, mert az anyanyelvem, az otthonom elhagyása mikor tíz évvel korábban végigondoltam is lehetetlennek tűnt... — de most meg kellett tenni! Otthagytam az anyámat, apámat, mindazokat, akiket szerettem, mindazt, amit elértem és elindultam az ismeretlenbe! Ahogy Horváth Elemér fogalmazza a magáét 1956- ban, rám is érvényes tíz évvel később: "Nem kivándorló és nem száműzött mentem, hogy megmentsem az életem s mert sikerüli sokáig bűntudat gyötört őszintén sajnáltam magam hogy nem lettem erkölcsi tőkét képező halott... vagy egy életre elnyomott." Nekem még azt tanították az iskolában (régen volt), hogy az írók a nemzet lelkiismerete. 1945-ben, a háború végén, kamaszkorom kezdetén állandósult éhségünkben versekkel laktunk jól (Ady, József Attila, Faludy) és meg voltunk győződve a rombadőlt, de újjáépülő Budapesten, hogy most jönnek majd azok az évek, amikor a humanizmus fogja irányítani az életünket... az írók és a költők... Mottókat választottunk. Rengeteget olvastam. Újságot soha. Az irodalmon kívül nem akartam tudomást venni semmi másról. 1949-ben azért észrevettem, hogy besötétedett. 50-ben érettségiztem, tízéves érettségi találkozó-jelvényt csináltattunk ezzel a szöveggel: "találkozunk hatvanban" — tudtunk az Andrássy út 60-ról természetesen, de én akkor nem tudtam még, hogy Faludy György is odakerült. Erről nem jött hír, csak azt tudtam, hogy a verseit el kellett dugni! Én akkor még engedelmes voltam, még tetszett is, hogy könyvet rejtegetek..., de akkor elkezdődött egy gondolatsor, amit az ötvenes évek nem hagytak kiapadni egy pillanatra sem: 51, 53, 56, 57, 58. A korszak jelszavai, különösen a "legfőbb érték az ember" és a fogalom "demokrácia" bizarr jelentést kaptak az én nem politizáló szememben. Színházi rendezőnek készültem és mint ilyen diplomáztam 1956-ban, mert 54-ben próbafelvételre hívtak a Liliomfihoz és ezzel az életem rendhagyóvá vált. A film sikerével egyfajta mesebeli birodalomba kerültem. Egycsapásra filmszínésznő, ismert és népszerű lettem. A hermeúkusan bezárt országból az Orient Express vitt Bécsbe, s onnan életem első repülőútjára - Zürich-Nizza -, aminek végcélja Cannes volt a francia Riviérán. Ez a program ma sem hangzik rosszul, de aki még nem élt akkor, az el sem tudja képzelni, hogy az idő tájt mit jelentett. A külföld, a Nyugat nekem ragyogást jelentett, színeket, illatokat, sodró életet, csupa nagybetűvel. Aztán Párizs! Gyönyörű volt az az idő, amit Franciaországban töltöttem - de hazaérkezni is jó érzés * volt, a sápadt, szürke kis Magyarországra. Újabb filmek felvételei vártak rám és szeretlek ott az emberek! Az élet mindenki számára megkönnyebbedett Sztálin halála után! Izgalmas, érdekes világban éltem. Makk Károly barátai írók voltak. Addig a legközelebbi kapcsolatot az jelentette, hogy az egyik kedvelt íróm, Németh László Judit lányával jártam a gimnáziumi éveket. Soha nem mondtam meg neki, hogy mennyire irigylem az édesapjáért... — talán azért, mert azokban az években esetleg nem is hitte volna cl. Azok a nehéz évek voltak, a hallgatás évei. Ezek az évek 55, 56 4«
