Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
üdülőbe. Csomagjait letéve a szívéhez kapott, egy fotelbe rogyott és nyomban meghalt. A hóvihar miatt három napig nem tudták holttestét elszállítani az épületből. Végül egy paraszt vitte el trágyás szekerén a falu temetőjébe. Életem meghatározó élménye, gondolkodásmódom fordulópontjának bizonyult e találkozás. Ez motiválta az 1988-ban kezdeményezett megbékélési felhívást is. Nem feledni a múltat, de aki megbánta és bevallotta bűneit, annak megbocsájtani. A megbocsájtás nem gyengeség, hanem erő! - mondotta nemrég Vaclav Havel. A "gulyáskommunizmus" évei következtek. Kádárék a nyugati kölcsönöket használták fel életszínvonal-emelésre és ezzel biztosították a társadalom hallgatását. Néhány makacs fanatikus az, aki nem vesz tudomást a megváltozott életről. Közkeletű igazság - mondták jóakaróim, nem egy ízben barátaim —, ha nem tudsz változtatni a külvilágon, akkor változtass magatartásodon. Ha ezt nem teszed; belső vagy külső emigrációba kényszerülsz. A hatalom csak azt kéri: mondd ki azt a szót, amely számomra kimondhatatlan volt. Feleségemmel együtt az emigrációt választottuk. Egyirányú útlevéllel, amely visszatérésre nem jogosított. Tettük, amit meggyőződésünk szerint tenni kellett. A néhány tucat megszállott otthon, és az emigrációban kint. Nekünk 56 soha nem vált merev emlékművé. Nem hátra, hanem előre mutatott. A szilárdnak látszó falak lassan málladozni kezdtek és még a vidám barakk szögesdrótjait is kikezdte a rozsda. 1989-ben a tavaszi szél már új fuvallatot hozott és a nyár már a barátok, a bajtársak meghívását is elhozta. Amiről álmodoztunk. Jeltelen sírban porladozó bajtársaink tisztes temetésének napja is elkövetkezett. Nemcsak a szűk család, de a nemzet temette hőseit, mártírjait. 1989. június 12-én érkeztünk haza. Tizennégy évvel a kivándorlás után. Ezen a napon adta be lemondását Rajnai Sándor, a Nagy Imre-per főszervezője; moszkvai nagykövet. A Temetés napja ma már történelem. A Hősök terén felállított katafalkoknál találkoztunk 56 történelmi résztvevőivel. Természetesnek vettük, hogy itt látjuk a hazai és az emigrációba szakadt bajtársainkat. Akadtak, akik féltek és távol maradtak. Ez is érthető; Peking után, ahol felgúlázták a lemészároltakat és alájuk gyújtottak. Európai, amerikai és ausztráliai zászlók és feliratok hirdetik, egy világ találkozik a hat koporsó előtt. Bocskay Jóska Chicagóból áll éppen a díszőrségben. Utána együtt indulunk a 301-es parcella felé. Előfutó, 1500 POFOSZ taggal. A börtönkapu előtt állunk. Vajon csak a börtönőrök tekingetnek némi szorongással volt bentlakóikra, akik évszázadokat töltöttek e falak mögött? Szondázzuk le, mit takarnak e jeles napon ezek a falak. Egy busz akad el "véleüenül" a tér közepén. Az előre nem látott forgalmi akadályra néhány percen belül megérkezik a börtönből egy század munkásőr és eltolják a sérült kocsit. Úgy látszik, a végtisztesség napját egyesek még a célzógömbön keresztül kémlelték. A család kérésére én mondtam az egyik beszédet Nagy Imre sírjánál. 1989. július 6-án kezdődött a perújrafelvételi tárgyalás a Nagy Imre és társai ügyében. A tárgyalás 12. percében meghalt Kádár János. A tárgyaláson nem vettem részt. A tárgyalást azoknak a törvényeknek az alapján folytatták le, amelyekre hivatkozva meghozták az elmarasztaló ítéletet. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az 1958-ban hozott ítélet törvénysértő volt, ezért azt hatályon kívül helyezi. Tehát még a saját úgynevezett törvényeiket is megsértették, mintha a megvetést érdemlő vérbírákat terhelné egyedül a felelősség az úgynevezett törvénykezési műhibáért. Egy szó sem 35
