Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 37. szám
szegény emberek között az ő sorsukat ismerve nőttem fel baloldali szociáldemokrata iskola neveltjeként. A természet iránti szeretetet szüleim és a cserkészek révén kaptam. 1939 augusztus utolsó vasárnapján is a Bükk hegységben, a Szentléleki zárda romjaihoz vezetett turista utunk. Csodálatosan tiszta nyári idő volt. Apámmal együtt a Látókő szikláiról gyönyörködve szemléltük a ritka látványt; a Magas-Tátra hófödte csúcsait. Minden olyan csendes és békés volt ezen a napon. Egy hét múlva kitört a II. világháború. A háború második hetének közepén a lengyel — magyar határon át özönlöttek a szétvert lengyel hadsereg katonái Magyarországra, menekülő civilekkel vegyest. Magyarország Hitler katonai szövetségese volt, a lengyelekkel viszont ezeréves barátság fűzött össze minket. A menekülthullám elérte Miskolcot. Ezen az éjszakán senki sem aludt a városban. Álltunk az utcán, ahol végeláthatatlan sorokban gördültek a zsúfolt katonai és civil gépkocsik. Élelemmel megrakott kosarakat nyújtottunk fel a portól szürke, halálosan kimerült embereknek. A németek követelték a menekültek kiadatását, de a magyar kormány elutasította a követelést. A menekülteket a szikszói internáló táborba helyezték el. Nyílt ütök volt, hogy a tábor állománya napról napra fogy és a menekültek Jugoszlávián át a Brit 8. hadsereg kötelékében szervezett lengyel légióhoz igyekeznek. A menekítésben a város katonai és polgári vezetői is részt vettek a poliükai pártokkal, az egyházak és a cserkészek aktív közreműködésével. (A nyilasok kivételével.) Az akció országos szervezője Antall József, a belügyminisztérium szociális osztályának vezetője, a háború után a legmagasabb lengyel állami kitüntetést a "Restica Poloni"-át kapta, és néhány éve utcát neveztek el róla Varsóban. A menekültek érkezését követő néhány hónap múlva magam is részt vettem a miskolci Nyomdász Otthon udvarán azon a búcsúztatáson, ahol a lengyel katonák eladták a megmaradt katonai felszerelést, és zárt egységben, de már civilruhában, az egyik cserkészcsapat kíséretében mentek ki a vasútállomásra. Messzire vitte a szél, s egyre halkabban szólt az annyiszor hallott katonadal: "Amase batterja v Lombardovje stoi...(A mi ütegünk Lombardiában áll...) Pár év múlva a Monte Cassino-i apátság falai visszhangozták a lengyel katonák dalát, és a háború utolsó évében e katonák valóban eljutottak a sokszor megénekelt lombardiai mezőkre. A lengyelek nemcsak dalaikat hagyták Miskolcon, hanem egy város polgárainak első sikeres és szinte példa nélküli összefogásának szívderítő emlékét, amikor a katonai, polgári vezetők és a lakosság cinkosan összekacsint a nagy szövetséges háta mögött. Nem sejtettük, hogy a közös segítés élménye a háború utolsó óráiban a szűkebb haza: városunk megmentéséhez is példa lesz. Példa arra, hogy a háborús kényszerpályán mozgó eseményekre miként kell cselekvő emberséggel reagálni. Felbecsülhetetlen társadalmi értéket adott ez a jövő, napjaink számára is. A lengyelmentés a háború után feledésbe ment. Pedig az első nyugatra mentett katonák között volt több mint kétszáz lengyel pilóta, akik részt vettek London védelmében, az angliai légi csata megnyerésében. A II. világháború befejeztével a lengyelmentés és sok egyéb, az emberség lapjaira tartozó magyar cselekedetre nem illett emlékezni. A magyarságot a "bűnös nemzet", az utolsó csatlós jelzővel bélyegezték meg. 27
